Balaskó Ákos kapta 2013-ban a Petri-díjat. Az elismerésnek köszönhetően jelent meg nemrég első verseskötete a Magvető kiadó gondozásában. A civilben a számítástechnika területén dolgozó fiatal költővel beszélgettünk Petri Györgyről, a költészet mibenlétéről és a kötet hangulatáról.

Első köteted a Magvető kiadónál jött ki. A kötet megjelenését a Petri-díjnak köszönheted. Jelent neked valamit Petri György? Tanultál az ő költészetéből, költői és emberi magatartásából?

Az elmúlt években időről időre Petribe botlottam, és ahogy a jelentős költőktől szokás, öntudatlanul, vagyis egyetlen konkrét momentum, esemény pontos emléke nélkül felvettem tőle ezt-azt. Persze az adott élethelyzetemnek megfelelően más és más hatást gyakorolt rám. Volt, hogy nem tudtam vele mit kezdeni, volt, hogy értelmeztem, volt, amikor irigykedtem, hogy ezt meg ezt milyen jól eltalálta. Mindenekelőtt a jelleméből fakadó kívülállása és a hallgatását magyarázó, költészet iránti alázata vonz. Legalábbis én így képzelem, ilyen volt szőkesége (E. P.).

Megszaporodott a pályakezdő költők száma, lépten-nyomon fiatal költőkbe, friss első könyvekbe botlunk. Hogyan tud ilyen éles helyzetben egy pályakezdő előre jutni, érvényes hangot ütni meg úgy, hogy abban ne a jelenlegi divatok visszhangja érződjön?

A saját esetemet tudom csak elmesélni. Mivel abszolút kívülálló voltam, mármint nem végeztem bölcsészkart, nem voltak kapcsolódási pontjaim az irodalomhoz, a lehető legformálisabb utat választottam, vagyis szerkesztőknek, folyóiratoknak küldözgettem az írásaim, több-kevesebb sikerrel. Úgy gondoltam, csak ez a járható út. Az elszigeteltség miatt viszont nem is tudtam, hogy mekkora a verseny. Emellett sokat olvastam, próbáltam ellesni azt, amit lehet.

Aztán, szintén a műhelytitkok miatt, beiratkoztam a Magyar Író Akadémiára 2010-ben. Itt találkoztam Tóth Krisztinával, aki a líra szeminárium vezetője volt, ő figyelt fel rám. Elég sokat köszönhetek neki. Az ő órái, amiket később Kiss Judit Ágnes vett át, nagyon sokat segítettek a szövegek finomhangolásában, hogy fel tudjam ismerni, hogy itt túltoltam, itt meg nem voltam elég pontos. Egyszóval, tanítómesterek nélkül, akik vezetik a kezed, elég nehéz lett volna ezekre rájönni, vagy legalábbis sokkal időigényesebb.

Mindenekelőtt nem árt ismerni a jelenlegi irányzatokat ahhoz, hogy különbözni lehessen. De úgy gondolom, hogy az érvényesség számomra leginkább az őszinteségen alapszik, és azon a törekvésen, hogy a lehető legpontosabban fejezzem ki a mondanivalómat. Meg persze hogy egyáltalán legyen mondanivalóm.

Több versedben a tárgyak helyzete, a tárgyak szomorú jelenléte mutatja meg a tragédiát, a szituáció szomorúságát, mintha a tárgyakba lenne bekódolva egy-egy élettörténet. Hogy világos legyek, ahogy Pilinszky használ fel egy-egy tárgyat, hogy jelöljön valamit („Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy”), úgy mintha te is hasonlóan bánnál a tárgyakkal. Ez a folyamatos és aprólékos megfigyelésnek köszönhető, vagy a kiindulás alapja, mielőtt belépnél a feltárni, megmutatni kívánt problémába? Mit szolgál nálad a tárgy?

Azt hiszem, is-is. Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy egy, mondjuk, használati tárgy magára vesz egyes élettöredékeket, valahogy úgy, ahogy mi ragaszkodunk hozzájuk, ezáltal hatással is vagyunk rájuk. Vagyis egyrészt kiindulási alap is, de több is ennél, hordozó közeg az egyes szövegekben. Ugyanakkor persze részletek megfigyelésének az eredménye, ez mindig egy izgalmas rész az írásban vagy bármilyen művészi tevékenységben, ráismerni egy adott dologban rejlő másodlagos tartalomra. Sőt ha az adott tárgy éppen egy roncsolt, használódott valami, akkor számomra még erőteljesebb ez a felismerés.

A versekben ezen felül a tárgyak egy újabb magyarázata, a használtságnak ez a szépsége és a mulandóságuk által közvetített fájdalom, ami támasztékul szolgál a szövegekben lévő történésekre. Sőt ehhez adódik még a szöveg ritmikai dimenziójában lévő időmértékes töredékesség, az egyes sorfajták, félsorok, kólonok rontott, a szöveghez igazodó megjelenése is.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Ayhan Gökhan, Kortárs Online, 2015. január 19.