A történet egyszerű, kristálytiszta, és parabolisztikus jelleggel is rendelkezik. A regény elbeszélője a tizennégy éves Emma, akinek a szemén keresztül látjuk az őt meghatározó és körülötte zajló eseményeket. Élete olyan átmeneti állapotba kerül, mint maga a rendszer, vagyis mind a ketten elvesztik a szüleiket, és a traumából próbálják önmagukat felépíteni. A Máglya azért kap parabolisztikus színezetet, mert az egyéni sík, Emma szüleinek a halála, illetve a múlt keresése, kiszélesedik a társadalmi horizontra. Bár valóban mindent Emma szemén keresztül látunk, a regény nem marad végig egyszólamú. Emma elbeszélésébe beékelődik a nagymama szólama, aki az unokájának meséli el a saját történetét, a zsidóüldözéstől kezdődően, Auschwitz-on át, egészen a lányával való összeveszésig. A Nagymama mindent megpróbál átadni az unokájának, hogy a múlt ismerete révén megkönnyítse a traumafeldolgozást és segítsen neki összerakni a saját szubjektumát. Miközben a rendszerváltó események zajlanak, mindenkinek a saját lelkiismeretével kellene küzdenie, és felvállalnia a saját felelősségét, viszont a szereplők mindent elhallgatnak, az előző rendszerről, a rendszerváltó szabadságharcról, a főtéri lövöldözésekről, és a besúgók listájának a hollétéről. Senki sem próbálja megérteni a cselekedetét és a múltjában bekövetkezett tragédiák és szörnyűségek okait, hanem kényszeres cselekvésekbe, hazugságokba és önbecsapások sorozatába menekülnek. Ezért hiányoznak a regényből a konkrétumok, mindenről csak szilánkokat és részleteket tudunk meg, a negyvenkettő, sokszor életképszerű fejezetből.

A szilánkosság a regény motívumkészletének egyik fontos eleme. A Nagymama a Nagypapával együtt rakta össze az eltört kancsót, és Emma is összerakja a nagypapa eltépett üzenetét. A darabok összerakással mindig kiderül az igazság és meggyógyulnak a múlttól vérző sebek. Dragomán Györgyre nagyon is jellemző, mágikus-realisztikus motívumokkal telített a regény: a vér, a róka, a homok, a liszt és a hangyák, egytől egyig a regény struktúráját képezik, s kötődnek a szorongás, elfojtás, félelem, harag fogalmaihoz is.

A tizennégy éves Emma a felnőtt- és a gyermekkor között helyezkedik el, így nemcsak a szülei elvesztése okán kerül egzisztenciális határhelyzetbe, hanem az életkora miatt is. Kezdetben a nézőpontja naiv és szemlélődő jellegű, mondhatni érzéki, a történet végére azonban önmaga tudatára ébred. A katartikus befejezésében Emma eggyé válik az áldozatokkal, a nagymamájával és a halott anyjával, és feloldja magában a megrázkódtatásait. A gyász és a fájdalom a szabadság mámorába szublimálódik, egy olyan állapotba, ahol már nem létezik a félelem és a gyermeki szorongás, csak a nagyon is tudatos, precíz és minden tehertől, de legfőképp gyűlölettől mentes cselekedet. A hagyományunk – bármenyire is legyen negatív, szégyen, szörnyűséges vagy persze pozitív, szép – beépítése, egyben mindig a bűntudat feloldása. A hagyomány ugyanakkor útkeresés is, amelynek nagyon szép szimbóluma, Emma tájfutó edzése, ahol saját belső érzékére hallgatva mindig tudja, hogy merre kell mennie, hogy megtalálja az elérni kívánt célpontokat.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Mészáros Csaba, Prae.hu, 2015. február 2.