Boldizsár Ildikó írót, mesekutatót és meseterapeutát kérdeztük a népmesékben bujkáló varázslatokról, a népmesék gyógyító erejéről, s nem utolsó sorban a régóta folytatott meseterapeutai munkájáról.

Az emberiség a kezdetek óta a történetekben, mesékben dolgozta fel a tragédiákat, szerelmi és egyéb csalódásokat, válságokat, félelmeket. Az ősi közösségekben a mesélés tökéletesen működött. A modern világban a mese sok esetben más funkciót tölt be, a felnőttek életének nem részese, a problémakezelésben nem (sors)döntő. Érzi ennek a veszélyeit, tapasztalta már az ebből származó problémákat?

Kilenc évvel ezelőtt, amikor elindítottam a honlapomat (www.meseterapia.hu), a nyitóoldalon Jungot idéztem: „Napjaink úgynevezett neurotikus betegei között nem kevés az olyan, aki régebben nem lett volna neurotikus, vagyis nem hasonlott volna meg magával. Ha olyan időben és környezetben élnek, amikor és ahol az embert a mítosz még összekötötte az ősök világával (…) elkerülhették volna a meghasonlást önmagukkal.” Azóta sokszor megtapasztaltam, hogy „az úgynevezett neurotikusok” valóban képesek rendeződni, amikor az évszázados történetekben olyan konkrét keretrendszerre, iránytűre és kapcsolódási lehetőségekre találnak, amelyek segítségével felülírhatják a világról és saját magukról alkotott negatív képüket. De a meséknek nem csupán egy-egy probléma kapcsán lehet szerepe a felnőttek életében, hanem annak a tudásnak az élővé tételében is, amely valaha alapjaiban határozta meg a világhoz való viszonyt. A közösség által szentesített szabályrendszeren túl ez egyfajta létezési- és gondolkodási módot is jelentett, amelynek egyik fő jellemzője a gondolat, szó és tett egysége volt. A mesékkel együtt mintha ez is kiveszett volna a felnőttek életéből.

Az ember a mai világban számos új problémával, ha csak Magyarországot nézzük — gazdasági és pénzügyi válság, egzisztenciális bizonytalanság, munkanélküliség, komolyabb stressz, növekvő pesszimizmus, elfojtás etc. – kénytelen szembenézni. A mesék határa nem itt ér véget, ahol ezek a bajok kezdődnek? Vagy a mese minél régebbi, annál használhatóbb, s nem ismer határokat?

Az emberiség története válságok története. Alig van olyan korszak, amely válságok nélkül zajlott volna. A mesék tértől és időtől függetlenül képesek reagálni ezekre a válságokra, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem a válság mibenlétére koncentrálnak, hanem a válságot kísérő lelki folyamatokra, amelyek mit sem változtak az idők kezdete óta. Amikor egy ezer évvel ezelőtti mese úgy kezdődött, hogy „a sárkányok elrabolták az égről a Napot, a Holdat és a csillagokat”, az pontosan azt jelentette, mint amikor manapság azt mondjuk, hogy „az élet teljesen kilátástalan, semminek nincs értelme”. Ezer évvel ezelőtt és most is csupán egyetlen kiút jöhetett szóba: vissza kell szerezni a fényt, és le kell számolni a sárkánnyal. Ez akkor is ugyanolyan nehéz volt, mint manapság.

Itthon gyakoriak az egyszülős családok, a válások mérhető adatai nem túl jó képet festenek, emellett az is előfordul, hogy az egyik szülő sajnos meghal. Milyen mesék segíthetik a gyereküket egyedül nevelő szülőket? Hogyan juthat túl egy ilyen szituációba került család a mesék segítségével a válságokon?

Ha a meséket az egyszülős családok szempontjából vizsgáljuk meg, azt látjuk, hogy a legtöbb mesehős épp ilyen családból indul útnak. Hol az apa hiányzik, hol az anya, de nagyon gyakori az a mesekezdés is, hogy az egyik szülő meghal a történet elején. A mese további részében aztán megtudhatjuk, mit lehet tenni ilyen nehéz helyzetben. Nem konkrét tanácsokat kapunk, hanem azon az úton kísérhetjük el a mesehőst, amely elvezeti őt belső erőforrásaihoz. A mese példával szolgál arra is, hogyan lehet segítőket találni „odabent” és „odakint”. Az egyszülős mesék esetében fontos üzenet továbbá, hogy nem szabad beleragadni a gyászba, mozgásban kell maradni – vagy, ahogy a mesék mondják: el kell kerülni a kővé válást –, méghozzá a haladás, az út irányának és céljának biztos ismeretében.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ayhan Gökhan, Üveghegy.com, 2015. február 17.