Hazánk tízmillió költő országa, ám valljuk be: poétának se vagyunk vérprofik, inkább csak ösztönösek, botcsinálták, dilettánsok. Tavaly megjelent Horváth Viktor A vers ellenforradalma című könyve, amelyből bárki megtanulhat verselni. Az írót művéről kérdeztük.

– A kötet bevezetőjében azt írta, hogy ez a könyv módszertani segédlet és kiáltvány. Melyik inkább?

– Módszertant akartam csinálni, illetve elkezdeni a versírás módszertanának feltámasztását. A kiáltvány jelleget viszont nem tagadhatom le, mert a könyvet áthatja valami nagyképű és profetikus hangulat.

– Ha jól értem, az a cél mozgatta, hogy tanulni lehessen a versírást mint tudományt.

– Hiszek abban, hogy az irodalomoktatást élményalapúvá kell alakítanunk, erre az egyik lehetőség az alkotáselvű tanítás. Az egész tananyagot át lehet alakítani úgy, hogy amikor külföldi szerző versével foglalkozunk, elemezgetés helyett közösen lefordítjuk, azaz újraéljük a saját anyanyelvünkön, amikor pedig hazai szerzővel foglalkozunk, átiratokat, imitációkat írunk az arra a szerzőre jellemző struktúrában és stílusban. A saját élmény, a sikerélmény köti a tananyagot; így megjegyzik, másképp elfelejtik. Én is elfelejtettem annak idején. A saját alkotás teszi érdekeltté a diákot. Így lesz valami közös felület a diák és a szerző között.

– Vagyis a versírás professzionálisan megtanítható-megtanulható?

– Igen. A jogászoknál, orvosoknál, mozdonyvezetőknél természetes, hogy képzést kapnak, sőt a többi művészeti ágnál is. Rajzórán a gyerek rajzolhat, énekórán énekelhet, a színészhallgatók színészkedhetnek, a szobrász szakosok mintázhatnak, a festőket kiképzik a hagyományra, a technikákra, a balettintézetben balettozni kell, az operatőrök pedig kamerát kapnak a kezükbe, amikor tanulnak. És az irodalomban is működött ez évezredeken át, egészen a legutóbbi időkig. Volt képzés, tanítottak szakismereteket.

– Miből ered, hogy nálunk nem lehet verscsinálást tanulni az iskolai tanterv keretein belül?

– A romantika korának zsenikultuszával kezdődött. Akkor a művészetek és különösen az irodalom vallásként kezdett funkcionálni, átlengte a beavatottság, a szentség kultusza. Aztán az avantgárd ráerősített erre. Ezek fontos forradalmak voltak, jogos volt a rombolás, de ideje észrevenni, hogy ebből már nem élünk meg. Az oktatási rendszer sokféleségét és szabadságát támogató országokban jók az alkotáselvű irodalomtanítás esélyei. Nálunk is sok tanár műveli, de nem teheti rendszerszerűen; nem fér bele az idejébe, mert ha írni tanít, nem végez a központilag előírt betűtömeggel.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Ungár Tamás, Nol.hu, 2015. február 21.

Az írás a Népszabadság 2015. 02. 21. számában jelent meg.