Az olvasók legalább egy évtizede találkozhatnak Totth Benedek nevével fordításai kapcsán. Aldous Huxley, Cormac McCarthy, Ian M. Banks, David Walliams, Nick McDonell, Hunter S. Thompson – csak néhány név azok közül, akiknek könyveit magyar nyelvre ültette át. Most azonban saját regénnyel állt elő, melynek címe Holtverseny.

Elmesélnéd, hogyan lettél annak idején műfordító?

Az egyetem vége felé még nem igazán tudtam, mihez kezdjek magammal, csak abban voltam biztos, hogy mivel nem akarok foglalkozni. Aztán adódott egy lehetőség, a Konkrét Könyvek fordítót keresett. Megcsináltam a próbafordítást, tetszett a kiadónak, és megkaptam a munkát. Persze azt nem tudtam, hogy a következő tíz évben ezzel foglalkozom majd.

A fordítói tapasztalatok inspiráltak arra, hogy megpróbálkozz az írással, vagy már korábban, akár az egyetemi évek alatt is voltak ez irányú törekvéseid?

Voltak annál korábban is próbálkozásaim, nyolcadikban például írtam három rövid történetet – az egyik egy hegymászóbalesetről szólt –, de aztán hosszú ideig inkább csak gondolkodtam az írásról, amikor meg valahogy mégis sikerült összeszedni a bátorságomat, pillanatok alatt elakadtam. A Holtverseny születését is rengeteg vívódás kísérte, de mindig volt mellettem valaki, aki átsegített a holtpontokon. Sok barátomat belerángattam ebbe a kalandba, rengeteget köszönhetek nekik.

Milyen kihívást jelentett annak az írói hangnak a megtalálása, kialakítása, amely integrálja a fordítás során téged ért különféle impulzusokat, ugyanakkor mégis egyéninek mondható?

A műfordítás mindenekelőtt megtanít a szöveggel szembeni alázatra. Egy kitaposott ösvényen kell lépkedni, a szerző nyomában. Ez néha könnyebben megy az embernek, máskor nehezebben, de rengeteget lehet tanulni belőle. Fordítóként sok stílust kipróbálhattam, és közben kiderült, mi fekszik jobban, mi megy kevésbé. McCarthyval lépést tartani például hatalmas kihívás volt. És persze az sem elhanyagolható tény, hogy sokszor két-három hónap alatt kell átültetni olyan szövegeket, amelyeken hosszú évekig dolgoztak a szerzők. A Holtversenyen majdnem tíz évig dolgoztam, és volt egy fázisa az írásnak, amikor bizonyos szövegek hatását próbáltam kiirtani a szövegből, de azt hiszem, az olvasmányélményeim mélyebb nyomot hagytak a regényen.

Milyen hatásokat emelnél ki? Fordítóként vagy akár olvasóként mely szövegek segítették regényvilágod kiépülését?

Azon a nyáron fejeztem be a regény első változatát, amikor Cormac McCarthy Átkelés című regényét fordítottam. Nagy hatással volt rám, de inkább a hangulata, nem a nyelvezete. Az olvasmányaim közül legerősebben – és talán legnyilvánvalóbban is – Bret Easton Ellis és az amerikai minimalista próza hatott rám.

Mi volt a kiindulópontod a Holtverseny esetében? A szereplők vagy egy történetmag jelent meg előtted, esetleg egy kép vagy jelenet villant be először?

Egyetlen képből bomlott ki a regény. Négy srác száguldott az éjszakában egy kihalt elkerülő úton. Amikor megjelent előttem ez a kép, még fogalmam se volt arról, mi történik majd velük a következő kanyarban. Az igazat megvallva, még azt sem tudtam, hogy kanyarodni fog az út. A végleges szövegváltozat nem sokban hasonlít a tíz évvel ezelőttire, de a nyitójelenet megmaradt.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Ménesi Gábor, Kortárs Online, 2015. február 25.