Kiss Tibor Noé író két évig fociedzéseket tartott Pécsbányán élő, nehéz sorsú fiataloknak. Az ott szerzett tapasztalatairól, a gyerekek lehetőségeiről és az elért eredményekről is beszélgettünk vele. A mai Magyarország, egy kicsit másképp, mint azt általában megszokhattuk.

Pécsbányán, egy nagyon szegény városrészen fiataloknak tartottál fociedzéseket. Hogyan látod, mennyire motiválja őket a sport, a versengés? Segít-e abban, hogy egy-egy meccs erejéig kiszakadjanak a hétköznapokból? Van-e a sportnak közösségformáló ereje, összetartóbbak lesznek a gyerekek?

Voltak jelei annak, hogy a gyerekek között kialakult valamiféle összetartás. Az edzések jobb időszakaiban tudtunk hatni egymásra, valódi kommunikáció zajlott közöttünk, bár a gyerekek a másik helyébe ekkor is nehezen tudták beleképzelni magukat, általában mindenki a saját igazát hajtogatta. Ugyanakkor volt egy olyan érzésem is, hogy a köztük meglévő feszültségek a pályán robbannak. Focizás közben azért lehet kicsit kiabálni, odalépni, könyökölni. A bűnbakok a focipályán is bűnbakok maradnak.

Ha esetleg egy-egy játékos kiemelkedően tehetségesnek mutatkozik, van esély arra, hogy kitörjön ebből a közegből, és profi futballista legyen belőle? Hogyan tudtátok segíteni őket ebben? Lehetséges ilyen körülmények között a tehetséggondozás, vagy ezek az edzések inkább időtöltésnek, hasznos elfoglaltságnak voltak jók?

Két nagyon tehetséges srácot tavaly sikerült elvinnem a PEAC ificsapatához. Az edző nagyon készséges volt, és a srácoknak sem ment rosszul. A belüket is kifutották, küzdöttek – csakhogy nem kaptak labdát a társaiktól, hátraküldték őket védekezni. A következő edzésre már el sem mentek, én pedig nem tudtam velük megértetni, hogy ez eleinte teljesen természetes, és az elismerésért meg kell harcolniuk. Kudarcként éltem meg, hogy nem tudtam rávenni őket a folytatásra.

Mivel magyarázható ez szerinted?

Nem volt senki, aki hatni tudott volna rájuk. Az egyik srác szívesen folytatta volna, de egyedül nem akart járni. Tanúja voltam annak, amikor a barátnője osztotta ki emiatt, de ez sem segített. Talán, ha lettek volna körülötte olyan felnőttek, akik újra és újra leviszik a pályára. Ezt tapasztaltam egyébként futballistaként is. Kamasz koromban a Ferencvárosban futballoztam, és időről időre megjelentek környékbeli suhancok. Sokan elég jól fociztak közülük, de egy hétnél tovább nem maradtak. Nem igazán foglalkoztak velük, s ők sem tudtak beilleszkedni. Itt nyilvánvalóan beszélhetünk valamiféle társadalmi meghatározottságról is. A középosztálybeli családoknál legalább napirenden van az a kérdés, hogy a jövőbeli sikerekhez később megtérülő befektetésekre van szükség. Az olyan helyeken, mint Pécsbánya, a máról holnapra élés tűnik az egyetlen perspektívának.

Saját identitásod, transzneműséged felvállalása tud segíteni ezeknek a fiataloknak abban, hogy ők is szembenézzenek saját magukkal, ki merjenek állni magukért?

Pécs kis város, nyilván nem tudtam titokban tartani, ki is vagyok valójában. A telepen néhányan, főleg a nők és a zenészek közül nyitottak voltak arra, hogy beszélgessünk arról, mit jelent transzneműnek vagy cigánynak lenni. Az edzéseken viszont ez nem került szóba. Nyilván voltak, akik a hátam mögött hülyének néztek, mások meg elfogadtak. Ez mind teljesen természetes, tizenévesekről beszélünk. Különben sem azért mentem ki Pécsbányára, hogy én legyek a példaképük, hanem hogy edzéseket tartsak nekik.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Ayhan Gökhan- Izsó Zita, Átjáró, 2015. március 12.