Ilma Rakusa: Az apám önzetlensége abban állt, hogy a családdal törődött, sohasem magával. Nem volt neki fontos, hogy bármi személyeset (például leveleket) hagyjon maga után. Tudta, mennyire szeretjük, és ezt mutatta is nekünk. Általában igaz és jellemző volt rá, hogy csak másokra gondol. Kértem, hogy legalább pár mondatban írja le mi minden történt vele, például Pesten, a háború alatt, szlovénül, németül vagy magyarul, ahogy jó neki, de nem tette meg. Majd egyszer csak azt mondta, már tudja, hogyan fogja lejegyezni az életét, de három hét múlva meghalt. Ez nagyon bántott és bánt azóta is.
Fontos emlékem vele kapcsolatban, hogy szerette a klasszikus zenét, naponta legalább egy órán át nem csinált mást, mint ült és a kedvencét, Brucknert hallgatta, vagy Mozartot és Beethovent. Gyakran mellé ültem én is, a zene iránti szeret belém ivódott. Ő fiatal korában egyébként csellózott, én zongoráztam, sőt majdnem zongorista lettem. Az én játékomat is szívesen hallgatta.

Legutóbb a Haza/Heimat/Home Fesztivál kapcsán beszélgettünk itt, a Literán, és akkor azt mondta, a nyelv is egy kis haza, otthon az ön számára. Azóta is ilyen mikrohazákban gondolkodik?

Igen, ezekről a mikrohazákról mint a családom, a fiam, a házam, benne a zongorám és a könyvespolcom már beszélgettünk. Ezekben tükröződik az életem. És ilyenek a barátok, a nyelv, az írás is. A haza fogalmát csak így, többes számban tudom elképzelni. A helyekhez kötődöm, persze, de nem egyetlenegyhez. Pesten például nagyon jól érzem magam, és Bécs vagy Trieszt is fontos a számomra, Triesztben ráadásul tenger is van. És azok a helyek, színek, épületek, szagok, gyerekkori emlékfoszlányok, amelyek például a Monarchiához köthetők, is otthonosak. De egyébként leginkább azt mondanám magamról, hogy egy közép-európai identitású ember vagyok, egy kozmopolita.

A tenger is lehet otthonos?

Triesztben a tenger sokat jelentett nekem. Édesanyámmal sokat strandoltunk, vidámak az emlékeim, ugyanakkor a hajókon például nem érzem túl jól magam. Németül azt kívánom, hogy több tenger legyen (Mehr Meer), magyarul rengeteg lett belőle, de lényegében a látvány vágyáról beszélünk. Nézni szeretem a tengert, a kék felületet és az eget, de nem szeretem, ha nagyon hullámzik, olyankor túl dramatikus. A Földközi-tengert, különösen, ha az ókori görögökre és az irodalomra gondolunk, az európai civilizáció bölcsőjének nevezhetjük, de az utóbbi időben temetővé változott. Menekülő emberek tömegei halnak meg ott. Már bele sem merek gondolni, hányan fekszenek a mélyén. Nem tudom idealizálni a tengert.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Hevesi Judit, Litera.hu, 2015. április 28.