Kíméletlen valóságábrázolásával, orvosi szikeként metsző pontosságával Tóth Krisztinának sikerült a lehető legtávolabb kerülnie a női szerzőkre aggatott címkéktől. Már-már megdöbbentő az az illúziómentesség, amely az általa szemléltetett valóságból borul ránk.

A lírikusként elismert szerző a Vonalkód (2006) és a Pixel (2011) című novelláskötetei, majd az Akvárium (2013) című regényének megírásával foglalt helyet a kortárs prózairodalomban. Legújabb kötetének darabjai tovább erősítik pozícióját. Tóth Krisztina újraolvasásra ösztönző technikája abban áll, hogy sokszor késleltetve derül ki, hogy kik az elmúlt huszonöt év emlékidézésének narrátorai: férfiak vagy nők, vagy az a bizonyos egyes szám harmadik személyű szenvtelen és nemtelen elbeszélő.

Vannak, akik ridegnek és nyomasztónak találják valóságlenyomatait, melyekben az idill nyomai alig sejlenek fel. De balgaság volna számon kérni a művészen, hogy a valóságnak mely szeleteit ábrázolja, hogyan rendezi ötleteit ötször ötös novellaciklusba, és hogy mi lenne az a ragasztóanyag, ami ezeket összeköti. Meglátásom szerint nem más, mint a víz- és üvegfelületeken tükröződő motívumok (szem, fátyol, gyűrű, galamb) és a líraiság.

A Doors-szal nyíló szövegben rögtön eluralkodik a szem motívuma:„Két éve úgy járkálok ebben az átkozott városban, hogy mindenen átvilágít egy kék szempár.” A telefonfülke üvegkatlanában tárcsázó fiatal lány önjellemzése kiábrándító: „Öregedő szomorú test vagyok én is a huszonöt évemmel. Lehetnék ember, nő, anya: de csak egy sebhelyektől lyuggatott tok vagyok. A sebek ajtókat nyitnak a testen, mindig kiszökik rajtuk egy kis lélek, alig maradt belül valami.”

Alig akad a kötetben egészséges kapcsolat- és jellemrajz, a Gyűrű című novella házas- és szerelmespárjaitól eltekintve. A középkorú férfiak szeretőt tartanak (Doors, Ismerlek téged, Tímár Zsófi muskátlija, Végül is még nyár van), a fiatal nők bármilyen kapcsolatra hajlanak (Napfogyatkozás, Földlakó). Egyedül A 28-as szoba kulcsának hősnője mond nemet, bár ő sem erkölcsi okokból, inkább a minden szeretőjét ugyanabba a panzióba fuvarozó férfi viselkedésének rutinszerűsége miatt. Az elvált, elhagyott vagy gyerekeik mellett is magányos asszonyok tünetei között ott az alvászavar (Az álomrestaurátor), a tisztaságmánia és a hiábavaló küzdelem a betegség és az öregedés ellen (A kulcs, Kacér).

A könyv legnaturálisabb darabjában egy túlszőkített, anorexiás, erotikus műsort vezető nő tépi fel a pláza mosdójának ajtaját, ám mire beér, már késő. Folyik a barna lé, miközben egy tini kamerázza az eseményeket. Ez milyen mozi? – folytatásaként az Amerikai Psycho kockái peregnek tovább a falba csapódó tini fejével.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Artzt Tímea, BárkaOnline.hu, 2015. május 11.