A Napfényvesztés című verseskötetével 2010-ben bemutatkozó Toroczkay András második kötete, a Búcsú Éhestől egy novellafüzér, vidéki szocreál díszletek előtt zajló hétköznapi, néha groteszk történetekkel. A legtöbb novella helyszíne Kotordpata, egy fiktív kisváros valahol az Alföldön. Kisvárosban nőttem fel én is, bár az országnak egy másik táján, az élményanyag egy része azonban közös: olyan településről van szó, ahol nemcsak kertes házakat, hanem lakótelepet is találunk, és ahol a nélkülözhetetlen templom és kocsma mellett akadnak egyéb közösségi helyek is. Különféle munkahelyek, szórakozási lehetőség is, korlátozott számban.

Magam előtt látom a várost, de azért van egy minimális hiányérzetem: a fülszöveg kíváncsivá tesz, és meg akarom ismerni Éhes Miklóst, de a húsz novella túlnyomó többsége nem ad lehetőséget az ismerkedésre. Támpontot adhat ugyan, hogy Toroczkay korábban Éhes Miklós álnéven is publikált verseket, hogy olyan lapokban is megjelenhessen, amelyek szerkesztőségeiben nem igazán kedvelték kritikusi tevékenysége miatt, ezt viszont az olvasónak nem feltétlenül kell tudnia. Néhány interjúra rákeresve sok minden kiderül, ezek ismerete nélkül viszont legfeljebb csak sejthető, hogy Éhes az író alteregója. Egy késői Szindbád, avagy egy kilencvenes évekbeli Esti Kornél, aki mindenbe belerángatja Bandit, a narrátort. Utóbbi egyébként csak az utolsó novellában (Éhes és a világ) nevezi meg magát.

Éhes lebeszéli őt a tanulásról, együtt kocsmáznak, együtt mennek csajozni, együtt követik el kisebb-nagyobb gaztetteiket, immár egy másik város egyetemének kollégiumában. Ő az ember, vagyis bármelyikünk vagányabb, gátlástalanabb, olykor gonoszabb énje. Legalábbis az említett szövegben, ahol a kettejük közötti különbségek kikristályosodnak. Ezt, illetve még néhány másik novellát leszámítva ugyanis a többi nem Éhesről szól, és nem is Bandiról. Általában a narrátor meséli el nekünk, hogy mit mesélt neki Éhes, akinek szintén mások meséltek, és aki emiatt sokszor marad a háttérben. Ez persze nem feltétlenül baj, mivel a szemlélődés és az innen-onnan felcsipegetett sztorik az ember élettapasztalatának jelentős részét teszik ki, még ha hajlamosak is vagyunk azt hinni, hogy csak az az igazán fontos, ami velünk történt.

A szereplők jellegzetes kisvárosi figurák: egyformák és furcsák, átlagosak és őrültek. A nagymellű büféslány, a sörgyár targoncása, a művelődési ház raktárosa, a szélhámos költő. Jenő, aki főnök a vízműnél, a formás testű Éva és a mindig mosolygó Angéla, Kiscsücsök és Kissánta. Na, meg a svédek és a svéd származásúak, akiket Éhes valamiért nem igazán kedvel. A rengeteg szereplő, a megszámlálhatatlan Kamionos Gizi, Kaszás Józsi és Ragyás Joe közül hol az egyik, hol a másik kerül reflektorfénybe, válik hőssé, vagy egyenesen legendává, teszi magát nevetségessé, bukik el vagy távozik az élők sorából, miközben a többiek csak pillanatkora tűnnek fel, a kocsmapultnál várva a sorukra.

 

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szarka Károly, Revizor Online, 2015. június 2.