Tavaly fél évet Berlinben töltöttél a Bosch Stiftung speciális ösztöndíjjával. A Jelenkor internetes oldalára tárcákat is írtál ebben az időszakban. Beszélnél egy kicsit a berlini élményeidről? Volt jelentősége az ott töltött időnek a könyv megírása szempontjából?

Szvoren Edina: Volt, persze. Elég sok időt, hat hónapot töltöttem ott. Három hónapig nagyon intenzíven dolgoztam, mint még soha, fizikai tünetekkel, hátfájással, kézfájással, látásproblémákkal, a következő három hónapot pedig heves lelkifurdalás közepette a városban, a várossal töltöttem. Szeretem a nagyvárosokat. Valószínűleg bármelyik nagyvárosban jól tudnám magam érezni, a sokféle inger befogadása és önmagam elásása egyidejűleg lehetséges. Egy városban minden van, többek között csöndes, unalmas falvak is, különösen Berlinben. Amit Berlinben írtam, és amiről akkor úgy gondoltam, hogy használhatatlan – a Kionkáék, a Kinderszenen darabjai, a Dánék – végül belekerültek a kötetbe. Egyébként nagyon sok írás még a Nincs, és ne is legyen előtt megjelenése előtt született.  Tudtam róluk, hogy nem abba a kötetbe valók. Az ÉS-nek és a Népszabadságnak írtam őket. Utóbbiak nagyon komoly átdolgozáson és selejtezésen estek át.

A kötet borítóján Szvoren László Önarckép című intarziája látható. Mit lehet tudni erről a képről? Miért erre esett a választásod?

Ott lógott a lakásunk, a lakásom falán 40 éven át. A papám csinálta, aki asztalos volt, és készített néhány intarzia-képet, felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára, nem vették fel, és aztán, születésem után én már nem láttam dolgozni, csak asztalosként. A Csokonai utcában dolgozott, a Színházak Központi Műtermeiben, ahol az egykori Nemzeti Színház víztornya áll ma is. Féltem és szerettem odajárni. Bokáig lehetett gázolni a faforgácsban, jó szagok voltak, és furcsáltam, hogy a munkások megfürdenek munka után. Sokat ittak. Mutatták, hogy melyik gép kinek az ujját vágta le. Anyám munkahelyén (Tömegkommunikációs Kutatóközpont) nem fürdött senki, és nem voltak munkahelyi balesetek. Egyébként ott is jó szagok voltak, papír, tinta meg a felforrósodott írógép szaga. – Szóval apám képét most vettem észre. Eddig úgy tekintettem rá, mint egy bútordarabra, egy tapétamintára (minden fölaggatott képnek ez a sorsa, sajnos). Gyerekkoromban megkérdeztem a papámtól, ki ez, és valami kitérő választ adott. Most fölismerem a haját, a kezét, a szemzugát, a homlokráncait. 

A kötet novelláiban többször felbukkan a vakság illetve a süketség motívuma, amelyek még zártabbá teszik a szereplők világát. Miért fontos számodra a korlátozott érzékelés bemutatása?

Mert az érzékelés korlátozott. Azt vesszük észre, aminek már van előzménye, amire föl vagyunk készülve, amit föl tudunk dolgozni. Kizárólag traumák képesek fölsérteni a világnézetünket. Máshol pedig, pl. a Dánékban a gyermeki önzés és kegyetlenség demonstrálásához volt szükségem egy néma anyára. Olvastam egyszer Scipiades Erzsébet interjúját egy vak anyáról, akinek az életét minden lehető módon igyekezett megnehezíteni a gyereke. Onnan vettem, hogy a gyerek belepisilt az anya cserepeibe, hogy megbosszulja, amiért más, mint a többi anya. Iszonyatos interjú volt. Ha valami fájdalmasat akarnék írni – nem akarok egyébként –, mindig ki kell vonnom ötven százaléknyi horrort a valóságból, mert nem volna hiteles.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Csutak Gabi, Litera.hu, 2015. június 10.