Nádasdy Ádám azért ír pozitívan a melegségről, mert nem akar házőrző kutya lenni, inkább egy kandallónál doromboló macskához hasonlítja magát. A költő és műfordító új könyve, A vastagbőrű mimóza kapcsán becsapós ösztönökről, a kormánypárti politikusok leleplezéséről és Dante sajátos humoráról is mesélt nekünk.

„Odajön, állunk egymás tenyerében / pillangó-szárnyú, két-Ádámos éden.” Ez A haverom című versében áll. Felszabadító nyíltan írni a melegségről?

Igen. Egyáltalán az embernek az érzéseiről felszabadító nyíltan írni. És ha ezek véletlenül a melegséggel kapcsolatosak, akkor arról. Ha szerelmes valaki valakibe, és ez tiltva van, de ő mégis úgy gondolja, hogy kimondja, mint Rómeó, hogy szereti Júliát, az felszabadító.

Mikor kezdte el ebben az értelemben felvállalni magát a verseiben?

Mindig igyekeztem rejtőzködni, de ez nem csak a melegség miatt volt. Azt gondoltam, érdekesebb: a versben az a jó, hogy nem kell tudnunk, kivel és hol vagyunk, milyen háttér előtt történik a dolog. A magyar nyelv alkalmas is arra, hogy ezt elkendőzze, ezzel játszottam. Viszont ha azt írom, hogy “ó, a te széles vállaid...” – akkor elég világos, magyar nyelv ide vagy oda, hogy miről van szó.

Amikor angolra fordították a verseit, hogy oldották meg ezt a problémát?

Simán és egyértelműen a „he” szócskát használták. Egy kis kötet is megjelent, amit Christopher Whyte fordított, egy itt élő, magyarul jól tudó skót. Megmutatta a fordításait, és volt olyan, hogy félreértett valamit. Az egyik versben arról volt szó, hogy nagyon vártam vissza a szerelmemet, de nem jött, és azt írtam, hogy „kapartam a küszöböt”. Ő meg azt hitte, ténylegesen egy küszöbről van szó, ami angolul hülyeségnek hangzik. Ilyesmi előfordul persze.

Nincs meg a veszélye annak, hogy a melegség miatt tarthatják érdekesnek a költészetét? Hogy ez ad neki exkluzivitást?

De igen. Ez ősi jelenség: a kisebbségi irodalom vajon nem attól érdekes-e, hogy kisebbségi? Ha zsidó író valaki, ugyanez a helyzet, ha cigány, ha erdélyi magyar és így tovább. Az ember igyekszik ellensúlyozni ezt. A világirodalom legjobb művei egyszerre tartozhatnak a kisebbségi irodalomhoz, és lehetnek általános érvényűek. Egy barátom egyszer megkérdezte, hogy ha elképzelünk egy könyvesboltot, amilyen itt nincs még, de Berlinben vagy Bécsben már van, ahol van külön „general literature” és „gay and lesbian” részleg, akkor az én könyveim hol állnának? Mondtam, hogy persze mindkét polcon szeretném látni a könyveimet, ahogy például Thomas Manntól a Halál Velencében mindkét polcon ott van. De ezt kevesen érik el.

Ön máshogyan veszi a kezébe egy meleg költő kötetét? Mást keres benne?

Igen, pontosan azt keresem benne. Néha az embert meg is tréfálja a saját lelke és ösztöne. Lapozgattam egy verseskötetet nemrég, és volt egy olyan gyanúm, hogy meleg a szerző. Egyszer csak ott nyílt ki egy versnél, hogy „mellettem feküdtél, és a farkaddal végigsimítottál”. Aztán kiderült, hogy a kutyájához írja a verset.

Az új könyvében azt írja, a melegség nem magánügy.

Ha az volna, akkor ön és én, két idegen ember, nem beszélgetnénk erről. Ki beszélget magánügyekről vadidegenekkel?

A témáról szóló írásaival állampolgári kötelességét is teljesíti?

Igen, ezt nagyon szépen mondta. Úgy érzem, hogy nekem kötelességem elmondani azt, ami velem történt. Különösen azért, mert hála Istennek velem semmi szörnyűség nem történt. Kénytelen vagyok így fogalmazni, mert egy icipicit rossz a lelkiismeretem. Olyan sokan kérdezik, hogy „neked nem lett soha bajod abból, hogy meleg vagy?” Miért lett volna bajom? Mintha az emberek azt tartanák természetesnek, hogy aki meleg, azt megverik, elkergetik vagy kinevetik. Sajnos van ilyen, de nagyon sok meleget ismerek, akivel soha ilyesmi nem történt.

Filmen láttam ilyet, a Viharsarok egy nagyon szép, igazi történet. Ahhoz képest én operettszerző vagyok. De a tágabb környezet egy idő után immúnissá válik az állandó panaszkodásra. Ha zsidó lennék, nem írnék a holokausztról, pedig reggel és este eszembe jutna, mert eszünkbe kell jusson. De ha írnék, arról írnék, hogy a nagymamám milyen jól sütötte a flódnit, vagy arról, hogy a rabbi milyen vicces ember. Ezzel talán jobban át tudom állítani az emberek gondolkodását, mint a szörnyűségekkel. A világért sem azt akarom mondani, hogy akik ez utóbbit csinálják, az nem jó. Kell házőrző kutya, aki a legapróbb zajra éktelen csaholásba kezd. De macska is kell, aki dorombol a kandallónál.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Kránitz Bence, Vs.hu, 2015. június 29.