Mindig meghökkentő poénra futtatja ki elbeszéléseit, a klasszikus novellaformát újítja fel: a történet rövid, az elbeszélői nyelv dús (mi minden fér el egy mondatban…), a szereplők pár vonással vannak felskiccelve, ám markáns profillal.

Huszonöt írás, a fülszöveg szerint írói pályafutásának metaforája. Inkább azt mondanám, hogy ezt a műfajt tudja legjobban. (Ismerve a nemrég megjelent regényét – Akvárium, 2013 – mondom ezt a kicsit pikírt mondatot.) De bocsánat: ez itt felsőfok. Mármint hogy mesterien lubickol ebben a műfajban. Tóth Krisztina mindig meghökkentő poénra (csattanóra) futtatja ki elbeszéléseit, a klasszikus novellaformát újítja fel: a történet rövid, az elbeszélői nyelv dús (mi minden fér el egy mondatban…), a szereplők pár vonással vannak felskiccelve, ám markáns profillal. És az egészet a csattanó vonja be végleges, meghökkentő rétegekkel.

Mondom, Tóth Krisztina nagyon tudja ezt a formát kezelni, egy olyan korban, mikor minden az „elregényesedés” felé tolódik el – ő csak azért is visszaállítja a klasszikus modellt, és ezzel nyer. Mondjuk, egy kocsiban nyaralni mennek, közben kiderül, hogy a pasi a feleség miatt késett, trükközik, aztán a szállóban macsóként teszi magát, a lány vár egy kicsit, majd kimenekül, de rázárja a pasira a hotelszobát, és bőg a világ végén. Bosszú, elégtétel, pillanatkép – akármi: tökéletesen felépített, sokértelmű – és főképp nem magyarázott – slusszpoén. (A 28-as szoba kulcsa.) Mert egészen a végéig nem is lehet sejteni, mi lesz: az „elegem van belőle” döntése hirtelen jön, pompás megoldás. És a végén sincs elmondva a teljes megoldás: a lány bőg az országúton (jön érte a barátnő) – de neked kell kitalálnod, miért ez a keserű zokogás. Na, ja, így van értelme az egésznek.

Tóth Krisztina elbeszélései – néhány kivételtől eltekintve – karcsúak, szűkszavúak, igen ám, de egy-egy mondatba (olykor szócsoportba) olyan mennyiségű dinamitot tud belecsomagolni, hogy nevetni és/vagy félni kell – játszik a groteszkkel. Miközben az összkép sötét. Illetve az élet lett sötétebb, mint a korábbi köteteiben (Vonalkód, 2006, Pixel, 2011) – durvább lett kisvilágunk, röviden: katasztrófa, amit egymással csinálunk. Mint például a címadó novellában. A galériás kiállításra készül, de a mellékhelyiségben csöpög a fűtőtest, szerelő jön, közben érkeznek a vendégek, benéz a szerelőhöz, aki nem válaszol a kérdésre, a nő érzékeli, hogy nincs pulzusa, de már kezdődött a vernisszázs, nincs lacafaca. Siker. Az asszony csak akkor talált időt a szerelővel foglalkozni, mikor mindenki elment. Hogy az már rég halott, arról a novellában egy szó sincs – az a szöveg rejtélye. A galériás azon kezd zokogni, hogy a pillrag nincs a helyén. (A címadó novella, Pillanatragasztó.) Félelmetes egyenlet: egy ember élete egyenlő egy tubussal, vagy nyugiban lehet majszolni a mini-linzert, miközben valaki holtan fekszik a mellékhelyiségben. Az a poén, hogy az elbeszélés szigorúan tárgyszerű, nincs jajveszék, halottkém, meg botrány: olajozottan lemegy a megnyitó. Csak a nő feje vörös – biztos klimaxa van, találgatják a vendégek.

A példából is kitűnik, átszűrt módon, de a jelentős szociográfiai furcsaságot (mai életünknek az olvasó számára alig látható őrületeit) húzza be történeteibe. Nos, igen, csak per tangetem, illetve úgy, hogy a történetek mélyéről valami társadalmi diagnózis dereng ránk. Amitől még nem lesz szociográfia, csak valami elkötelezett közösségféltő habitus, vagy még inkább etikai tartás. Ennek tudom be azt is, hogy novellái nem követik a ma divatos „irodalmiságot”, más néven a szöveg önálló, tárgytól függetlenített életének szlogenjét: kopár, és mégis életes prózát csinál.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Almási Miklós, Art7.hu, 2015. július 6.