Potozky László regényében csak keveseknek adatik meg a kitörés lehetősége. Az Élesben felvonuló szereplők java része számára úgy tűnik, az önutálatból mintha nem is volna más kiút, csakis a csendes beletörődés vagy saját magunk elpusztítása; ha volna is parányi remény, az annyira távolinak látszik, hogy már akarni is felesleges.

Potozky László két novelláskötetével hívta fel eddig magára a figyelmet: a debütáló Áradást követő, 2013-as Nappá lett lámpafény a Magvető gondozásában már a szélesebb közönség érdeklődésére is számot tartott, az akkori kötetben sorakozó írások pedig (noha számos irodalmi hatást tapinthattunk ki rajtuk egészen könnyen) biztos írói tudásról tanúskodtak; ezzel együtt is érezhető volt azonban rajtuk, hogy a szerző talán a kelleténél több tragikus sorsfordulatot szeretett volna egy-egy oldalban összesűríteni. Éppen ezért is lehet érdekes megfigyelni az Éles kapcsán, hogy vajon az erős dramaturgiai váltásokra fókuszáló szerző képes-e ezeket megfelelő kompozícióba, immáron regényformába sűríteni.

A kötet lapjain a cselekményt elbeszélő huszonéves főhős mindennapjai tárulnak fel, amelyeket rövidesen egy szintén egyetemista, de alkalmi prostitúcióból élő fiatal lánnyal folytatott szerelmi szál fog meghatározni. Viszonyukat kezdetektől fogva erősen befolyásolja, hogy mindketten a társadalmon kívül léteznek, mégpedig elsősorban saját szándékukból. A fiatal fiú túlérzékeny természetét csakis a folyamatos italozással és az öncsonkítással képes kezelni, párja pedig saját testképzavarával harcol eredménytelenül. A regény vázát kettejük kapcsolata alkotja: szerelmük egyszerre jelent menekülést, önáltatást és a másik totális kisajátítását; végül annak belátását, hogy mindketten képtelenek az együttélésre. Mint rövidesen nyilvánvalóvá válik, az Éles az extremitásban hisz, ez a felfogása pedig a regény java részében nem is tűnik el. Legyen szó akár a főhős elsős zámú elvéről („A legjobb fájdalomcsillapító a fájdalom”), vagy akár a dramaturgiai fogásokról, a karakterek zöme mintha nem tehetne mást, mint hogy végigjárja azt a nyomorúságos, sehová sem vezető utat, amelyet kijelöltek nekik; amennyiben valaki mégis képes puszta önerőből a változásra, döntéseinek mozgatórugóit inkább találgathatjuk. Jórészt olyan világba kapunk bepillantást, amelyben érezhetően nincsenek köztes helyzetek. Hogy ez pontosan miért is van így, milyen motivációk keresendők, és mindez milyen következményekkel jár, arra viszont az esetek többségében már nem kapunk kielégítő választ; a történet reflexió nélküli lajstromozás szintjén ragad meg, helyenként kissé lapos atmoszférát eredményezve.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nyéki Gábor, Félonline.hu, 2015. aug. 1.