Kiss Tibor Noé második prózakötetét jelentős kritikai visszhang követte. A kiterjedt recepciót és a regény kapcsán olvasható számos szerzői megnyilatkozást áttekintve jól látható: az Aludnod kellene nemcsak bekapcsolódott az irodalom társadalmi felelősségvállalásáról szóló diskurzusba, hanem fel is erősítette azt.

A szerző az első kötetét, a transzneműséggel járó identitáskrízist elbeszélő Inkognitót követően újra egy vakfoltra mutat rá: a mélyszegénységben élő, a társadalom perifériájára szorult emberek mindennapjait teszi láthatóvá. A rendszerváltás után magára hagyott állami gazdaság területén játszódó Aludnod kellene egy sajátos törvények szerint működő mikrotársadalomról ad látleletet. A regény telepe zárványszerű tér, amelyben a mobilitás, a kitörés lehetősége nem létezik, ahol csak korlátozó családi minták érvényesülnek. A regényben a kiugrási kísérlet gondolata ugyan megfogalmazódik („Tanulnod kell, hogy elmehess innen, vissza a városba” [43.]), ám meg nem valósul: „Mennyi elveszett ember. Egymáson röhögnek, de sosem mosolyognak. Lassan megőrülnek a telepen, de a kereszteződésnél mindig visszafordulnak, nekik mégis itt jó. Magukra zárják az ajtót, hallgatnak” (139.). Az Aludnod kellene tétje és a kortárs irodalmi szcénában betöltött szerepe világos. A kompozicionális megoldásokat, a szerkezeti felépítést, a műfaji kapcsolódásokat, a cselekményvezetést és karakterformálást – tehát az írói technét – tekintve pedig elmondható: az erős első kötet után egy jól megmunkált második született.

A regény szigorú szerkesztettséget mutat. A hét fejezet rövid, egy-egy epizódot felvillantó szövegrészekből áll. A szerző a minden ornamentikát nélkülöző, lakonikus mondatokkal („Lomtár. Porlepte könyvespolc. Kulcscsomó az asztalon. Lila gumigömb a kulcskarikán. Összegyűrt vászonzsebkendő. Üres féldecis üveg.” [127.]) erős atmoszféra megteremtésére törekszik, fullasztóan szűkös regényvilágot hoz létre. A nyomasztó hangulatot különböző szenzuális hatások erősítik: ilyenek a szöveg egészén alkalmazott auditív effektek (zúgó távvezetékek, fütyülő szél, sorompónyikorgás, recsegő zsebrádió) és a pontosan felrajzolt, csendéletszerű állóképek. Az elbeszélő több esetben – gyakran túlságosan is direkt módon – hangsúlyozza, az Aludnod kellene monokróm regény: „mintha átlépett volna egy láthatatlan határt, elnyelte a reménytelen szürkeség, a világból eltűntek a színek és a kontrasztok” (20.); „Szürke volt a tükör, szürke volt az ablak” (68.); „Minden ugyanolyan volt körülöttük. Por, sár, vas, vakolat, minden szürke.” (114.). Az egytónusú szövegtér elemei, azaz a valaha működőképes, ám az évek során lepusztult gazdaság romlásnak induló épületei fizikailag is megnyomorított emberek életének kulisszái lesznek. A szereplők a telepen egyhangú életet élnek, egy helyben topognak; ezt a kínzó változatlanságot időmarkerek is jelzik. A szerző paradox elemekkel dolgozik. Az elbeszélő állandó reflexiókat tesz a telepi idővel kapcsolatban, mutatja a napok múlását, ugyanakkor egyfajta állandóságot, időtlenséget is példáz: „Ugyanolyan nap. Távolodó, elbukó, eltűnő” (68.); „Este hét lehetett. Vagy nyolc, nem számított. A telepen senki sem hordott órát, nem mérte az időt. Cigarettától cigarettáig, etetéstől etetésig, napkeltétől napnyugtáig teltek a percek.” (68.).

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Márjánovics Diána, Félonline.hu, 2015. aug. 4.