A fiúk országa című novellás- és a Kíméletlen szentimentalizmus című esszékötetedet követte az idei könyvhétre megjelent Elégiazaj. Hogyan és meddig készült ez a verseskötet? Változott-e a munkafolyamat a prózaírás hatására?

Az Elégiazaj verseit tulajdonképpen már rögtön A felesleges part kéziratának lezárása után elkezdtem írni, tehát nagyjából négyévnyi versanyag van ebben a kötetben. De volt közben egy kis kihagyás is, amikor azt éreztem, hogy valamit máshogyan akarok megírni, más szavakkal, más kontextussal, és akkor egy darabig elengedtem a dolgot, illetve a gyerekversekre koncentráltam (ezek 2013-ban meg is jelentek). Később némi kitérőt jelentett a novellák írása is, ami a leginkább épp ezáltal volt hatással a versekre – a másféle írásmód elterelte a figyelmemet a versekről, így mikor visszatértem hozzájuk, frissebben tudtam folytatni a velük való bíbelődést, illetve a prózaírás nyújtotta távolságból jobban rá is láttam az addig elkészült anyagra, azt hiszem.

A kötet néhány versét kifejezetten novellaszerűnek éreztem. Megmaradt vagy továbbfejlődött benned a történetigény?

A prózaversek esetében szerintem nem annyira a történetigény az erős (ami egyébként kétségtelenül van bennem egy ideje, sőt egyre erősebb is), mint inkább a különféle beszédmódokkal való kísérletezgetés lehetősége. Másfajta mondatstruktúrát hívnak elő ezek a szövegek, mint a rövidsoros szabadversek. A költészet egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy minden egyes eleme ugyanakkora hatással van az egészre, tehát ha csak egyvalamit is megváltoztatsz a szerkezetben, az egész vers hatásmechanizmusa átalakul. Borzasztó finom szerkezet egy vers, és nagyon apró dolgokon múlik, hogy működik-e végül. A szabadvers esetében a sorok hossza, a töréspontok, az áthajlások mind-mind funkcióval kell hogy bírjanak az adott helyen. A prózaversnél ez az elem ki van iktatva, tehát nagyobb hangsúly esik a mondatok lejtésére és a szavak egymásutánjára. A lírai megszólalásnak ezek a különböző lehetőségei izgattak elsősorban, amikor prózaverseket írtam, illetve az a tér, ami egy meg nem valósult történet helyén létrejön, és amit leginkább a költészet eszközeivel lehet belakni.

Nagyon érdekes és talán szokatlannak is nevezhető a kötet felépítése, a versek rendszerezése. A címadó Elégiazaj mintha egy ciklus lenne, melynek darabjai a kötetben elszórva jelennek meg. De a Horizont című versből is több hasonló bontakozik ki (Horizont/Nyugalom, Horizont/Ostrom, Horizont/Születésnap). Ennek mi az oka, funkciója?

Amikor az Elégiazaj sorozat darabjait írtam, még nem volt kész elképzelésem, hogy kötetben hogyan mutatnának, viszont amikor elkészültek, és főleg amikor már több, tőlük független vers is került melléjük, rájöttem, hogy nem akarom őket elválasztani a többi verstől, külön ciklusba vagy fejezetbe rendezni. Úgy éreztem, bezárnám ezzel a szövegeket egy kalitkába, ami nem tenne jót nekik. Amikor pedig már egy bővebb anyag is kezdett összeállni, kötetszerűen rendeződni, úgy láttam, hogy egy nagyobb térben szabadabban meg tudnak szólalni egymás mellett a különálló darabok, viszont a visszatérő, egymásra felelő elemek azt is indokolttá tették, hogy legyen két fejezet a könyvben, egy kettős osztatú tér, ami azonban egy pontból is belátható akár (mint egy pálya két térfele), így alakult ki a végső szerkezet. És a Horizont-versek is eszerint találták meg – remélem – a nekik megfelelő pozíciót. Tehát valamiképp a versek belső dinamikája határozta meg végül azt is, hogy egymáshoz képest hogyan helyezkedjenek el, és nem valami előre felállított koncepció.

Ha már a szokatlanságot kérem számon, a kötet mottóját (amennyiben tényleg mottó) sem a könyv elején olvashatjuk. Sőt később felbukkan még egy…

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Benedek Leila, Kortárs Online, 2015. szept. 4.