Hivatásszerűen irodalmi alkotásokkal foglalkozó emberként úgy gondolom, attól (is) jó egy regény, ha visszahat olvasója mindennapjaira, aki az olvasás élményét nem hagyhatja csak úgy otthon, nem teheti le (és félre) magával a könyvvel együtt, mert az vele tart az utcán, az emberek között is, a rutinszerű hétköznapokban.  Michel Houellebecq Behódolás című regénye azonban már franciaországi megjelenése pillanatától fogva olyan mértékben összefonódik napjaink legégetőbb (összeurópai) társadalmi problémáival, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy végeredményben mégiscsak egy szépirodalmi alkotásról, fikcióról van szó, a maga belső koherenciájával, a csak rá (és írójára) jellemző szabályszerűségeivel.

Augusztus végi nyári reggel.  A kelenföldi állomáson néhány tucat menekült várakozik a Bécsbe tartó járatra.  Férfiak jönnek-mennek, ingzsebükben a nemzetközi vonatjegyekkel, míg a nők és a gyerekek egy kupacban meghúzódnak a metrófeljáró tövében.  Az én vonatom öt perccel később fut majd be ugyanarra a vágányra, s nekem eszembe sem jut meghúzódni: térd felett végződő nyári szoknyámban, magas sarkú cipőmben rutinszerűen odatipegek, ahol a hosszú szerelvény legutolsó kocsija nagyjából meg szokott állni. Mindig így teszek, így szoktam meg.

Csendben, békében várunk. Ki-ki a saját vonatára, ki-ki a saját szokásai szerint.  Aztán bevillan Houellebecq regényéből az a jelenet, amikor a hatalomváltás után a főszereplő, François rájön, mi olyan furcsa a nők viselkedésében: eltűntek a szoknyák, mindenki nadrágban és félhosszú tunikaszerű felsőben jár. Mintha csak valami új divathóbort lenne, ami elmúlik, elfejtődik, ha jön a következő.  Pedig ez nem ilyen egyszerű, fut át az agyamon még mindig a peronon állva. Azt a kultúrát, amibe belenőttél, sokkal mélyebben viseled magadban, nem a meztelen bőrfelületen, hanem éppen hogy alatta, a zsigereidben, a reflexszerű mozdulataidban, a térhasználatod magától értetődőségében. Nem olyan könnyű attól megszabadulni, mintha csak egy ruhatípust iktatnál ki épp a ruhatáradból.

És akkor végre rájövök, mi az a nehezen megragadható kényelmetlenség a regényben.  A Behódolásban ugyanis annak ellenére, hogy az elbeszélő folyton reflektál az eseményekre, nincs igazán szó arról, hogy az európai keresztény kultúrában felnőtt emberek bármennyire is ragaszkodnának addigi szokásaikhoz, életmódjukhoz, végeredményben az identitásukhoz. Nem látni a főszereplő közvetlen közelében példát arra, hogy valaki látványosan tiltakozna az ellen, ami történik. Nem is annyira behódolásról van itt szó, sokkal inkább valamiféle belefolyás, beleolvadás köszön vissza a regény lapjairól. Vagy mintha Hamvas Béla Karneváljában olvasható maszkcsere megvalósulását látnánk, ahogyan az emberek belső konfliktusoktól mentesen váltanak identitást.

A cselekmény egyszerű: a 2022-ben megtartandó francia elnökválasztáson a Muzulmán Testvériség jelöltje Mohammed Ben Abbes (egy fiktív szervezet kitalált vezetője) szerzi meg a többséget. Egy higgadtnak és megfontoltnak tűnő reálpolitikus, aki hosszabb távon ugyan világbirodalmi álmokat (egy új, muszlim Római Birodalom létrehozását) dédelget, de tudja, hogy ehhez nem harcos, erőszakos hittérítésre van szükség, hanem sokkal mérsékeltebb, az átlagpolgárok számára fontos hétköznapi, fizikai és anyagi értelemben is értett biztonságot kell biztosítania, és egyben képesnek kell lennie az eszkalálódott társadalmi feszültségeket is feloldani. A regény lényegi része alapvetően már a választások utáni változásokról szól, s arról, ahogyan ebben az inkább józan belátásra apelláló formában iszlamizálják az intézményrendszert (elsősorban az oktatást), ezzel együtt pedig az egész társadalmat.

Ennek a nagyon gyorsan lezajló folyamatnak az ábrázolására kiváló ötlet egy olyan figurát központi alaknak megtenni, mint a magányos, megkeseredett, negyvenes éveiben járó egyetemi tanár François. Egy sor olyan életrajzi jellemzővel és jellemvonással bír, ami révén akár különcnek is lehetne tekinteni. Ám ha alaposan átgondoljuk, miféle ember is kalauzol bennünket tulajdonképpen végig az eseményeken, kénytelenek vagyunk belátni, hogy nagyon is átlagos valakiről van szó, egy tipikus tömegemberről.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pethő Anita, Apokrifonline.wordpress.com, 2015. szept. 7.