– Friss fejleményre kérem a reagálását, amelyet a könyv még nem érinthet: sok évtizedes eddigi kutatásai során bármely korban vagy akár külföldön találkozott-e a titkosítás itthon most bevezetett módjához hasonlóval, miszerint a közérdekű adatok igénylőjének fizetnie kell a szolgáltatásért?

– Ilyesmivel még sohasem találkoztam a nemzetközi szakirodalomban, de szerintem nem is létezik hasonló. Valójában itthon sem létezhetne, mert a magyar adatvédelmi törvény és ennek alkotmánybírósági megerősítése kizárja ezt a lehetőséget. Ezek a közérdekű iratok közgyűjteménybe küldendők, a közgyűjtemények fenntartásáért az állampolgárok adót fizetnek, és nem lehet velük kétszer megfizettetni azt, ami alanyi jogon járandóságuk. A mostani, párját ritkító magyar eljárás ellenkezőjéről azonban van tudomásom: 1997-ben az Amerikai Egyesült Államokban ötven dokumentum híján felszabadították, nyilvánossá tették a néhány százmilliónyi hidegháborús iratot. A másik nagyhatalomnál szintúgy: A KGB-iratokat is tartalmazó Orosz Elnöki Irattár már 1991 óta kutatható, és az anyagok nagy részét feltöltötték és még ma is folyamatosan töltik fel a bárki számára hozzáférést biztosító orosz internetre.

– Miért toporgunk Magyarországon 25 éve egy helyben, vagy, ha esetleg lépünk, akkor visszafelé?

– Ez annak az 1990 óta folyamatosan érvényben lévő uralkodói érdekrendszernek a tükröződése. Valójában nem tényeket akarnak elleplezni, mert azok mára rég elavultak. Inkább személyek védelmében működik továbbra is a titkosítás. A hivatalosan 1989. október 23-án megszűnt III. Főcsoportfőnökség munkatársainak több mint a felét vezető tisztségben vette át a három jogutódszolgálat, amelyet Tóth Andrásnak a polgári titkosszolgálatokért felelős akkori államtitkárának 2005-ben tett nyilatkozata támaszt alá. A titkosítást tehát a rendszerváltás előtti „titoknokok” működtetik, akik nem szívesen adják ki egykori munkatársaik nevét. Ahogy A törvényszerinti titkosítás gyakorlata című írásban is említem, elvben nem tartom képtelenségnek magát a titkosítást, csak nagyon alaposan meg kell indokolni, hogy miért van valami elzárva a nyilvánosság elől. A 2007-2008-ban működött szakértői bizottság megállapította, hogy az iratok 28,5 százalékát adták át a Történeti Levéltárnak, és a bizottságban, amely ezt az átadási folyamatot vizsgálta, arra jutottunk, hogy nemcsak a dossziék hiányosak, hanem a kutatás szempontjából ezeknél sokkal fontosabb, levéltáros kifejezéssel élve „szálas” iratok, osztályiratok nagy része sincs meg.

– Megsemmisítették, vagy esetleg, ahogy a városi legenda tartja, hazavitték a fellelhetetlen dokumentumokat?

– A hazavitelt, mint feltevést ismerem, de kézzel fogható tényként sose találkoztam vele. A munkamódszerem olyan, hogy használom azokat a naplókat, szolgálati jegyeket, amelyeket az 1989. október 23-ig az akkori törvények szerint legális Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó őrzött. Azoknak az iktatószámaiból megállapítható, hogy az egyes iratok, amelyeket az osztályok tervbe vettek, és amelyeket leadtak náluk, megvoltak-e az ötévenkénti rendszeres felülvizsgált alkalmával, vagy törvényesen megsemmisítették őket. Ezekből látható, hogy az Antall-korszak alatt kezdődött időszakban, pontosan 1990 és 1995 között sokkal több iratot semmisítettek meg, mint 1989. december 22. és 1990. január 6. között, abban a periódusban, amelyet Dunagate ügynek szoktak nevezni.

– Az utószóban azt írja, hogy csak segédanyagokat szolgáltat azoknak, akik a szép- vagy tényirodalomban, egyéb művészeti alkotásokban szeretnék feldolgozni az ön által kutatott korszakot. Ennek azonban ellentmond könyvének Jó ember kerestetik című fejezete, amelyben többek között a szamizdatokat rejtegető Simó Jutkának, a forradalmat 1956. október 17-én kezdő Hajnóczy Körnek, a Széchényi Könyvtár hosszú időn át kutatóhelyéül szolgáló olvasótermének állít emléket. Nagyon jó, hogy ott van ez a szépirodalmi kicsengésű fejezet a tudományos tényeket feltáró könyvben. De hogy került bele?

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás:Mátraházi Zsuzsa, Könyv7.hu, 2015. szept. 15.