Dragomán György első regénye, A pusztítás könyve – ami 2002-es megjelenése után elnyerte a legjobb első könyvért járó Bródy Sándor-díjat – idén új kiadást élt meg. Dragomán nem kapkodja el az írást, tizenhárom évvel első művének megjelenése utána még mindig csak („csak”) három könyvnél tart. De miért is kéne kapkodnia annak, aki olyan kötettel mutatkozott be a közönségnek, mint A pusztítás könyve? A kritikusok – akár az első kiadásról, akár a másodikról írnak – egyöntetűen pozitívan nyilatkoznak, ami nem is csoda, mert bár érezni rajta, hogy nem a szerző pályájának fő műve, mégis egy rendkívül érett és következetesen megírt könyv.

A regény helyszíne és ideje meghatározhatatlan. A szereplők nevei – már akiknek van, a legtöbb karakter ugyanis nem rendelkezik ilyennel – magyarul vannak, de gyakran rontott formában (Ghiárfás), illetve hibásan toldalékolva (például a regényben sosem Bebével mennek valahova, hanem Bebevel). A városnak nincs neve (a térképen sincs rajta), ugyanúgy, ahogy az utcák és az egyéb helyek sincsenek jelölve (kivételt képez ez alól a Rózsák tere). A hangulat mindenesetre kelet-európai vagy, ahogy néhányan megjegyzik: balkáni; a környezet pedig – ahogyan maga a szöveg is – Krasznahorkai László és Bodor Ádám világát juttatja az eszünkbe. Az időbeliséget tekintve ugyanígy csak nyomokat kapunk: a különböző eszközök árulkodnak arról, hogy a huszadik század közepe előtt nem nagyon játszódhat a történet (vannak olyan feltételezések, amelyek szerint a két háború között járunk), de igazi konkrétumokat nem ad a szerző.

Fábiánt – nem tudni, hogy ez a vezeték- vagy keresztneve – parancsmegtagadás miatt száműzik a városba. Hogy mi a feladata, nem világos, a kormányzó csak annyit közöl vele, hogy az épülő tábor munkálatait kell félbeszakítania és gondoskodnia arról, hogy a nyomokat mind egy szálig eltüntessék. Az egész művet ilyen rejtélyek szövik át, Fábián pedig csak sodródik az eseményekkel, ugyanúgy, ahogy a regény nyelve is.

Érdekes az az elbeszélői mód, amit Dragomán választott. Bár az eseményeket Fábián nézőpontjából, rajta keresztül ismerjük meg, azonban a leírás szigorúan csak az érzékekre támaszkodik. A környezet minden mozzanatáról, a szagok legapróbb változásáról és az emberi test által érzékelhető ingerek összességéről kapunk képet. Ha Fábián valamilyen ételt a szájába vesz, akkor Dragomán gondoskodik arról, hogy pontosan tudjuk, hogy az adott dolognak milyen a tapintása, a szaga, milyen az íze, és hogy mennyi ideig kísért az íze a főhős szájában.

Ez a könyörtelen aprólékosság végigvonul a szövegen, függetlenül attól, hogy Fábián mit csinál: ha fekszik, akkor pontosan tudjuk, hogy a háta melyik pontját nyomja az ágy, de ugyanígy értesülünk arról is, hogy a verekedések során milyen sérüléseket kell kiállnia.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szabolcsi Gergely, Apokrifonline.wordpress.com, 2015. szept. 23.