Sirbik Attila könyve megdöbbentő, talán néhol sokkoló, pedig elméletileg a valóságról szól, persze némi fantáziával megspékelve. A St. Euphemia egy furcsa, ám annál izgalmasabb, kalandosabb regény a múltról, talán a mának. Az írót kérdeztem sorsról, múzsáról, az élet durvaságáról és a St Euphemiáról.

– Miért lett író?

– A nyolcvanas évek közepén, a második felében kaptunk egy BASIC nyelven kommunikáló ZX Spectrumot, amit alapprogramozásra, de főként élvezeti forrásként, az akkoriban legmenőbb játékok beolvasására használtunk, hogy a joystickkal toljuk el a délelőttöket, vagy néha az egész napot. Ekkoriban szokott hozzánk néhány srác, a bátyám haverjai, akiknek az első írásaimat olvastam fel. Ezek a rövid történetek mind ZX-es játékokra improvizálódtak, voltak egy két sorosak, de fél oldalasak is. Ez olyan nyolc-kilenc éves koromban lehetett. Később jött a vers, majd középiskolásként a sárvári írótábor volt meghatározó élmény, Nemes Z., Krusovszky, Terék... aztán az egyetem belémtáplálta a derridaizmust – jöttek a kemény posztmodern teoretikával lefolytott évek, mire végre kihúzták a dugót és jött a próza. A miért az soha nem volt kérdés.

– Mikor fogant meg a St. Euphemia ötlete, és mi ihlette ezt a könyvet?

– Először egy kísérleti rövidfilmhez írtam egy történetet, forgatókönyvet egy fura apa-fiú kapcsolatról és a nudizmuson keresztül Jugoszlávia széteséséről. Ez a film el is készült Igor és Ivan Buharov rendezésében, és meg is nyerte az 56. Független Magyar Filmfesztivált. Vagyis egyre inkább olyan visszajelzéseket kaptam, hogy működik ez a sűrített, kihagyásos történetszövés, ami nagyon közel áll a vizualitáshoz. Később elkezdtem újabb történeteket gyártani úgy, hogy a főhős, a korszak, a történelmi-politikai háttér ugyanaz maradt, viszont egyre inkább arra koncentráltam, hogy a főhős-fiú szemével éljem újra azokat a történéseket, amelyeket a mi generációnk is megélt, de sok esetben fel sem fogott. Akkor, azokban az időkben, a délszláv háborúk idején a hátország hétköznapjaiban tengődve, újra és újraélve az ifjúság örökhétfőit tengtünk-lengtünk, drogoztunk, verekedtünk, pancsoltunk az alkoholban, miközben egyre kilátástalanabb lett minden. Volt, hogy lezárták a határokat, a rendőrök sportszerűen, napi gyakorisággal pofoztak minket az utcán, aztán szép lassan minden fiatal eltűnt az országból, tizennyolc évesek lettünk és jöttek a behívók, ki Jugoszláviában, ki Kisjugoszláviában, ki Magyarországon, vagy valahol máshol, külföldön traumatizálódott a történtek miatt. Ezt az egészet, valahogy, valamikor ki kellett írni, bár így erre még sohasem gondoltam. Sohasem terápiás, vagy valamiféle traumafeldolgozási szándékkal írtam, a St. Euphemia sem emiatt íródott. Inkább csak pofázhatnékom támadt.

– Több helyen is generációs kulcsregényként emlegetik a könyvét…

– A már emlegetett Nemes Z. Márió merényletének tudható be a generációs kulcsregény fogalma, ő írta ezt a regény fülszövegébe. Annyiban generációs kulcsregény, hogy igen kevesen, vagy ha egyáltalán – foglalkoztak a háborús hátország atmoszférájával, problémáival, a kamaszok lelki világával. Azt hiszem, mostanában érünk meg – a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején születettek – arra, hogy felfogjuk mi is történt velünk. Persze jobb, ha nem kell ezzel foglalkozunk mélyrehatóan, viszont azt hiszem, ha általánosítunk, akkor ez a Jugoszláviában született generáció így vagy úgy mégiscsak eléggé traumatizált. Több olyan gyerekkori barátom van, aki már nincs közöttünk. Közhely lenne azt mondanom, hogy tanulnunk kell a múltból, hogy ne ismétlődjön meg, de azt gondolom, hogy ismétlődik szinte minden, csak idővel átalakulnak a dolgok, a különböző energiák. Az pedig csak rajtunk áll, hogy ezeket az energiákat milyen irányba tereljük.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kurcz Orsi, Konyv7.hu, 2015. szept. 287.