Valahol a dél-afrikai Botswana területén él az a törzs, amelynek tagjai a világ legbol­dogabb embereinek mondhatóak. Ezek a busmanok, akik gyűjtögető-vadászó élet­módot folytatnak, bogyókkal és gyökerek­kel táplálkoznak, és aligha látnak több vizet egy helyen, mint amennyi a markukban elfér. De erről tudunk. Nem csupán abból az okból kifolyólag, hogy Tatár Pista imádja bújni a különböző földrajzi atlaszokat (63.), hanem mert a busmanokkal szinte bármi­lyen médiumon keresztül találkozhatunk.

Szóval, ott vannak azok a vidám kis fickók, akik olyan alacsony termetűek, hogy alig érnek Tatár Pista anyja mellkasáig, és úgy alszanak, hogy a vállukat beássák a homok­ba, ami egyébként is körülveszi őket egész életük folyamán. Ezek az emberek mégis boldogok, és mi erről tudunk. Van azonban valami, amit nem tudunk. Mégpedig azt, hogy ki is az a Tatár Pista.
Nem csupán róla van szó; legalább fél tucat nevet fel lehetne sorolni a fenti mellé: Gulyás Feri, Pongrácz Antal, Szebeni Mis­ka, Szokola Bandi, Pék Laci és így tovább. A nevekkel azonban nem sokra megyünk. Legalábbis ahhoz, hogy Kiss Tibor Noé leg­újabb kötete, az Aludnod kellene, amelynek szereplői a fentebb említettek, utat találjon magának a köztudatban. Igencsak kicsi az esély arra is, hogy ezek az emberek valaha is szembe jönnek velünk az utcán, vagy ke­zet fogunk velük, ugyanis mind-mind tag­jai, pontosabban mondva részei, egy olyan mikrotársadalomnak, amelyet mi – a bus­manok ismerői – ezelőtt még sosem láttunk.

Kezdem valahogy úgy, mint ahogy a könyv fülszövege tenné. Állapotregény, az elbeszélő pedig „drónként pásztázza végig” a bemutatott közeget. Csupán néhány kira­gadott gondolat kezdetnek. Akkor először nézzük ezeket. A szöveg nem egészen pon­tosan fejezi ki magát. Sokkal többről van itt szó ugyanis. Az „egykorvolt, leépült major­sági telepet” nem madártávlatból szemlél­jük, az olvasó ott bolyong maga is a telep épületei közt, és nem érti, miért fojtogató az az atmoszféra, amit a kötet megteremt. Hi­szen nem tud azonosulni egyik karakterrel sem. Főként azért nem, mert a szerző által megrajzolt szereplők a lehető legszélsősége­sebb személyiségek. A nevükkel pedig, va­lahányszor az ismételten feltűnik a szöveg­ben, újra meg kell ismerkedni. Az olvasás folyamán többször merül fel tehát a „Kiről is van szó?” kérdése. Ezáltal pedig „csapdá­ba” kerülünk. A vékony kötet, amely más­különben könnyen olvashatónak tűnik, fe­szített figyelmet igényel. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy ugyan nem tudjuk megmondani hirtelen, ki kicsoda a könyv­ben, mégis, ha szembejönne az utcán, úgy éreznénk, mindent tudunk róla, pedig nem madártávlatból nézzük az életét. A nevek továbbra sem többek neveknél, mégis bár­ki lehetne Tatár Pista, Gulyás Feri, Szokola Bandi, Szebeni Miska vagy épp Pongrácz Antal. Aztán letesszük a kötetet, és meg­pihenünk. De továbbra sem értjük, hogy a város vagy falu, ahol élünk, miért hasonlít egy szellemjárta helyre, és benne az embe­rek magukra a szellemekre.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás:Csillag Lajos, Irodalmi Szemle Online, 2014. okt. 3.