Jó érzés egyszerűen „csak” olvasónak lenni, aki hagyja magát egy különös, sok szempontból ismerős, mégis idegen világban az elbeszélés által vezettetni, s hálás dolog olyan művekkel találkozni, amelyek újra és újra emlékeztetnek arra, hogy olvasni tulajdonképpen baromi jó buli.

Lakatos István Óraverzum – Tisztítótűz című regénye – egy tervezett trilógia első része – leginkább egy bonyolult struktúrájú, a legfontosabb motívumokat egymásnak többszörösen és többféleképpen is megfeleltetni szándékozó amerikai tévésorozat pilotjához hasonlítható. Ha ugyanis abból az alapvető elvárásból indulunk ki, hogy egy regény elején kell, hogy legyen valamiféle bonyodalom, aminek megoldásáért tett erőfeszítések során aztán megismerjük a történet szereplőit, akkor itt a bonyodalmak egész tárházával találkozhatunk, melyek egyrészt egy ponton összekapcsolódnak, másrészt a további kötetekre – „epizódokra” – is előremutatnak. Ráadásul az olvasás során többször is bebizonyosodik, hogy bármelyik aprócskának tűnő motívummal szemben jogosan támadhat fel a gyanú, hogy majd a későbbiekben fontos cselekményformáló eszközzé válik. Az Óraverzum tehát bonyolult cselekményfűzésében is gazdaságos, építőelemeivel jól sáfárkodó kötet.

Lakatos István regényének világa egy mechanikus univerzum, amelyben egy óriási tengelyhez – tetején a Nappal – kapcsolódva keringenek a bolygók. Értelemszerűen ezt valakinek vagy valaminek egyszer létre kellett hoznia, és ahogyan az univerzumon kívül (felül?) található Világgépről beszélnek a regényben, az nagyon is hasonló a mi világképünk Teremtővel vagy Mindenhatóval (és itt most fontos, hogy nem az Isten kifejezést használtam) kapcsolatos elképzeléseihez. („A tengelyesek úgy hitték, hogy az Építő dolga végeztével magára hagyta az Óraverzumot.” 52.)

Más mítoszok nyomai is fellelhetők a történetben, a bonyodalom egyik alapja ugyanis, hogy volt ebben az univerzumban régen egy a technológiai fejlettség szempontjából aranykornak tekinthető időszak, de az egyik bolygó (Arbor) lakói túlságosan elbízták magukat, és meg szerették volna szerezni a Világgép tudását, végül azonban büntetésből letaszíttattak a mélybe. A történet központi helyszínéül szolgáló Seon bolygó akkori uralkodója géprombolásra adott parancsot: mindent, ami veszélyesnek ítéltetett, megsemmisítettek az ősök tudásából. Az erőszakkal elfeledtetett tudáshoz történő hozzáférés lehetetlensége és az ebből következő félreértések sora a történetben felmerülő problémák egyik fő forrása.

Seon bolygója ugyanis nagy bajban van, félő, hogy a pusztulás óta kvázi alvilágként működő Arborba zuhan. A probléma megoldását nem csak a korlátozott tudás, de az a tény is nehezíti, hogy a királyi család szegény, akár a templom egere. Bár szemmel láthatóan az a legkisebb gondjuk, hogy a még mindig meglévő és szolgáló személyzet kénytelen a hatalmas, gyakorlatilag belakhatatlan Fellegvárban fogott nyulakat ennivalóként tálalni. Egy tankönyvi példába illően széthullott, diszfunkcionális mikroközösségről van ugyanis szó, a nagyapa, az öreg Bogumil király egy pszichopata állat, száműzték is a bolygó holdjára, miután tönkretette birodalma élővilágát. Felesége réges-rég öngyilkos lett. Az apa, Pongrác, az aktuális király egy depressziós alkoholista, aki naphosszat azon kesereg, hogy nem neki való az uralkodás, miközben feleségének halálát évek óta képtelen feldolgozni. A legfontosabb női karakterek – anya, nagyanya – tehát hiányoznak a családképletből. Van ugyan egy nagynéni, a király húga, Szaffi, vagy ahogyan a regényben leggyakrabban szerepel: a kisasszony, ő viszont egy jellegzetes steampunk regénykarakter, a szórakozott tudós, aki mindig valami különös masinérián töri a fejét, keze folyton olajfoltos, így tehát ő sem egy klasszikus női szereplő. Ugyanakkor szórakozottsága ellenére leginkább ő képes ebben a családban az uralkodással járó ügyes-bajos napi tennivalókat ellátni.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pethő Anita, Kulter.hu, 2015. okt. 15.