Semmi nem használja el úgy az írót, mint a nyílt politizálás – állítja Darvasi László, akivel új, a Magvetőnél megjelent Isten. Haza. Csal. című kötete kapcsán beszélgettünk többek közöt menekültekről, az itt felejtett Kádár-rendszerről, és arról, mivel foglalatoskodik manapság Szív Ernő. Interjú.

• Az új kötete az Isten. Haza. Csal. több mint nyomasztó, súlyos témák kerülnek elő, súlyos karakterekkel: családon belüli erőszak, prostitúció, alkoholizmus, pornóipar, uzsora-rendszer, kizsákmányolt nyugdíjasok, rákkal való küzdelem, a halál, és mintha az egészet az „ötvenes évek szűk levegője” járná át, pedig a történetek napjainkban játszódnak és néhány kivételtől eltekintve az elmúlt két évben íródtak. A novellák annyira erősek, hogy néhol zokoghatnékja támad az olvasónak. Valóban ez lenne a mai Magyarország: egy „zokognivaló” országban élünk, „zokognivaló” helyzetekben?

Mi csak ne zokogjunk. El lehet menni a Nyírségbe, Ózd környékére, vagy az Alföldre, és megnézni, mi van ott. Milyen falvak tátognak a szegénységtől és a számkivetettségtől. Jó, mindenütt van muskátli a polgármesteri hivatal előtt. És jó, nem csak ez Magyarország, de ez is. Én Pesten, Újlipótban lakom, és a novellák egy része itt is játszódhat. De különben szociológiailag nagyon érdekes korban élünk. Ön az ötvenes éveket említi, én inkább a Kádár-korszakot mondanám. Hogy az nem múlt el, sőt, adtak még enni is neki, Nyugat-ellenesség, erős vezér óhaj, mindenható állam, egyebek. Az ideológiai ruházat lényegtelen. Nézze, másként félt az ember az ötvenes években, és másként a hetvenesben. Másként hitt, másként remélt. Akárhogyan is teljesített az ország, nagyon sok a sötét vagy a félhomályos oldal.

• Sokat jár külföldre: egy időben New Yorkban és Párizsban is időzött, Berlinbe pedig évtizedek óta visszajár rendszeresen. Egyszer azt mondta, Önnek ott az otthona, ahol az asztala. Mégis, miért jön mindig vissza?

Egyszerű, mert itt vagyok itthon. Talán maradhattam volna Amerikában, eszem ágában sem volt. Volt ennek családi oka, a gyerekem például, meg hogy van két szerkesztőségem, az ÉS illetve a Délmagyarország, ezek nekem régi, huszoniksz éves munkahelyeim. És miért ne jöttem volna vissza?! Eljárni a világba nekem úgy volt jó, hogy bármikor visszatérhettem.

• Tudatosan nem politizáló író – noha több barátja, kollégája nagyon is, vegyük csak Parti Nagy Lajost vagy Závada Pált – hanem, „maga helyett a könyve tüntet.” A mostani, huszonharmadik kötete mi ellen tüntet leginkább?

Nem tüntet. Tüntetni a kiáltvány megy, meg a szónoki beszéd. Olyan pillanat csodaszámba megy, hogy föl lehet állni a múzeum lépcsőre, és le van szarva az eső. No, de a talpra magyar is alkalmi költemény, eseményre íródott. Úgy látom, hogy Parti Nagynál azzal a csodásra rontott nyelvvel, amit ő művel, a groteszkben megfürdetett publicisztika kiválóan működik. Závada meg ezt a szörnyűszép huszadik századot írja meg újra és újra, a traumáit, a frusztrációit, az elhallgatásait, és olykor magától értetődően szólal föl bizonyos aktuálpolitikai ügyekben is kiáll. Ez nekem nem annyira megy. Micsoda szónok lenne az, aki kinevetné magát, de legalábbis önironikus kitételeket tenne. Egyébként semmi nem használja el úgy az írót, mint a nyílt politizálás. Lehet, hogy ettől is félek.

• Mintha Önre is igaz volna a mondás, a költők, írók váteszek: a Virágzabálókban cigányokról ír, pedig akkor még nem történtek meg a cigánygyilkosságok, egy három éve félbehagyott regényében embercsempész kapitányról, de akkor még sehol sem voltak a menekültek. Mit gondol, az új könyvében mit jósolhatott meg előre?

Menekültek már akkor is voltak. Évek óta jönnek, szivárognak. Csak nem ilyen tömegben. Nem, nincs jóslás. Bizonyos társadalmi folyamatokat, jelenségeket, amik, mondjuk, már javában történnek, de nem annyira szembeszökőek, ábrázolok, és ennyi. Ilyen szép víziókkal Spiró Gyuri szokott operálni, az ember meg morog kicsit, hogy mi ez a fantasztikum már megint, majd egyszerre azt látja, hogy Spirónak, piff-paff igaza lett. De ő se vátesz. Csak tudja, hogy milyen jelenségek hová vezetnek. Nagyon megdöbbent – és már el is felejtette az ország – a szállító kocsiba fulladt hatvanegynéhány menekült sorsán. Hát nem volt várható, lesz ilyesmi? Hogy bekövetkezhet? És akkor most tekintsünk el attól, hogy mennyire nem nyúltak az embercsempészekhez, hosszú időn keresztül, hogy hagyták őket működni, virágozni.

• Jó, akkor mondana olyan példát, amiknek a következményeivel talán hamarosan szembe kell néznünk?

Én nem tartom annyira ördögtől valónak a közmunkát, mert mégis csak valami. Napról napra megmozdul tíz gereblye a faluban. Csakhogy ez felszíni gyógyítás. Bekötik a sebet, pedig műteni kellene. A szegénységgel biztosan kezdeni kell valamit, Tatárszentgyörgy, Olaszliszka nem múlt el. Ja, és mindjárt a színpadra lép egy nyugdíjtalan, idősebb nemzedék igen rossz egészségi állapotban.

• Az embercsempész kapitányról szólón kívül hány félkész regénye várakozik még a fiókban?

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Barcza Réka, Librarius.hu, 2015. okt. 29.