Réz Pál életútinterjújában sok szó esik az emlékezés természetéről, így a recenzens is kezdheti valami ilyesmivel: olvasás közben ugyanazt az intellektuális mámort érezte, mint ami bő 20 éve e „hangos memoár” sugárzásakor a rádióhoz vonta. Az emlékek nem hazudnak. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.

Egy tevékeny literátorélet fanyar-okos sommája, a huszadik századi magyar irodalomtörténet valóságos panoptikuma, megrázóan és egyszersmind meghatóan őszinte özvegyi vallomás egy nagy párkapcsolatról, az öregedés mentális folyamatának kíméletlenül nyílt feltárása, valamint az anekdota, sőt a sztori műfajának diadalmas rehabilitációja: Réz Pál és Parti Nagy Lajos végre könyvvé alakult hajdani beszélgetéssorozata csupa olyasmit kínál az olvasó számára, ami egyenként is bőven elegendő lehetne egy kötet jelentékenységének biztosítására. Ám Réz Pál magnóra felmondott visszaemlékezéseinek épp abban rejlik különleges vonzereje, s hadd mondjuk így, csodája, hogy mindezek a fentebb elősorolt aspektusok egyetlen ember történeteiből, vallomásaiból és – nem utolsósorban – remek svádájú dumájából jutnak elénk, egyszerre lenyűgözve és önvizsgálatra késztetve mindőnket. Merthogy a személyiség gazdagsága, az őszinteség és a homlokzatőrzés technikájának megejtő bájú dialektikája bizony a saját életünket, gyarlóságunkat vagy ringy-rongy ócskaságunkat is az eszünkbe juttathatja, s ilyesformán ez az interjúkötet a valódi nagy irodalom legfontosabb, ha épp nem az egyetlenegy igazi kérdését feszegeti: hogyan kellene élnünk?

Hogy a fenti mirákulum a huszadik századi magyar irodalomtörténet legközepéből, az Eötvös Kollégium, a Szépirodalmi Könyvkiadó, s azután persze a jelen pereméig elvirágzó Holmi közegéből való, s e kisvilágokról mesél, az persze ugyancsak nem mellékes. „Érdekes ez?” – teszi fel olykor a kérdést egy-egy történet elmesélése után – önironikusan mórikálva – Réz Pál, s ahogy Parti Nagy, úgy az olvasó is kizárólag csak megerősítően válaszolhat: Réz remekül kimunkált, de mindig életesnek megmaradó történetei hallatlanul érdekesek. Legyen szó akár Déry és Örkény közös regényírói vállalkozásának kudarcáról, a csodált-irigyelt báty, Réz Ádám angol lordi modoráról, Illés Endre könyvkiadói manipulációs technikáiról, vagy éppen arról, ahogy az egykori kedves Böhönye, Csurka István elsírta magát Zelk Zoltán kórházi (és halálos) ágyától távozóban: Réz történetei mindig ülnek. Egyetlen jelenetbe, egy ránézésre szinte semmiségnek tűnő történetkébe belesűríteni hol egy portrét, hol egy egész korszak szellemi alapmagatartását, ez olyasfajta készség, amely a Réz által csodált és magyarra fordított Saint-Simon herceg legnagyobb írói erősségét idézi. Csakhogy Réz tintája sosem oly fekete, mint az emlékírás rosszhiszemű zsenijéé – s ez nagyon fontos különbség.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: László Ferenc, Revizoronline.com, 2015. okt. 29.