„És megfordulhat minden: az / elhallgatás voltaképp a / kimondás iszonytató / gyomorgörcse, a kimondás / szabadságában rejlik az emberi / bezártság legsötétebb alakzata” – e mottóval indítja regényét Sirbik Attila, és ez a szöveg vezeti fel az ötödik részt is. A szónak hatalma van, az ember kifejezési lehetőségeinek leghatásosabb formája, elhangzása, még inkább leírása által megmásíthatatlanná lesz a mögötte rejlő gondolati tartalom, amely azon túl elválaszthatatlan formájától. Sirbik Attila St. Euphemia című regényében megszólalásmódja és kifejezéskészlete által legitimálja, egyben szavatolja is a választott tartalom és megjelenítés hitelességét. Célja úgy megírni a 90-es évek délszláv kataklizmájának mindennapi, kínzó tapasztalatait, hogy közben szükségtelen legyen hangsúlyoznia az érték felszámolódásának mozzanatait, elegendő egy átlagos szabadkai kamasz szemén keresztül láttatnia a környező világ összeomlását.

Az elbeszélő egy különböző életszakaszaiban megszólaló fiú – első személyben elmondott története a roncsoltság poétikájának jegyeit viseli magán. Míg a regény címe a horvátországi St. Euphemia templomot, a belőle sugárzó monumentalitást, békét és a szellemi megnyugvás jelentőségét hivatott hangsúlyozni, a családi kötelékek oldódása valójában a paradicsomi helynek vélt Rovinjban megindul, talán éppen a templom megingathatatlannak hitt, korhadó lépcsőinél. A szülők és nagyszülők folyamatos testi-lelki leépülése közepette a fiatal narrátor idővel hasonló mentális és fizikai állapotba kerül az alkohol és drogok, de leginkább a háború hatására. A szétesés, a darabjaira bomlás folyamata mikro- és makroszinten egyaránt jelen van: a szövegben a tank alatt szétrobbant barát az államszerkezet felszámolódása is az említett vetület irányába mutat. Rovinj fűszeres levegője, örökösnek hitt nyugalma így válik már a szöveg elején emlékké, a továbbiakban elérhetetlen, visszavágyott térré, és vonaton őt üldöző verőlegények hatására ugyanígy forgácsolódik szét a nagymama számára a posztmonarchikus idill, a romantikus álomvilág, melyben addig Rovinjban élt. Mindezt nem kíséri belenyugvás, mindenki igyekszik megtalálni a saját menekülőpályáit: az anya a végletekig vitt vallásossággal, az apa az adriai nudista strand helyett az erdei tisztáson pucér nők képeivel veszi körbe magát, s válik bácskai, szárazföldi nudistává. Azzal pedig, hogy a pornóújságot és az átmeneti kiutat jelentő könyvet dobják a sparheltbe, ha nem is tudatosan, de a felnőtté váláshoz szükséges feltételeket tagadják meg fiuktól. Baj történik, ha bárki elfelejti bevenni a napi adag Bensedinjét, és csak a tudatosan vállalt őrület, vagy a menekülés lehet az egyetlen kiút ebből a skizofrén állapotból: „Úgy maradok meg, hogy közben kiürülök, egy szaros váz maradok, belül meg csak egy csecsemőpóz” (29) – utal az elbeszélő az örökös szorongásra.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fehér Dorottya, Magyarszo.com, 2015. nov. 2.