Sirbik Attila St. Euphemiája generációs kulcsregény, írja fülszövegében Nemes Z. Márió. Annak a nemzedéknek az emblematikus szövege, amelynek számára a káosz az otthonosság, a trauma a nosztalgia tapasztalatával kecsegtet. Ők azok a Jugoszlávia széthullása idején szocializálódott, ezért a hétköznapok abszurditását normalitásként elfogadó kilencvenes évekbeli kamaszok, akik az egyetlen kivonulási lehetőséget a bandázásban mint alternatív valóságban, valamint az ezzel együtt járó alkohol- és drogfogyasztással, alkalmankénti rendőrségi látogatásokkal tarkított életformában lelik meg. Java részük nem kényszerül arra, hogy a frontvonalban harcoljon, de a háborús hátország a lakótelepi menekültek által halántékra szorított pisztollyal, a benzincsempészéssel és az üres polcokkal mégis traumatizálttá teszi őket. Ez a traumáról való tudás traumája, amit a regény első egységének narrátora akkor él át a legintenzívebben, amikor egy Pécshez közeli szőlészetben neurotikus rohamot kap a fölötte elrepülő NATO-bombázók láttán, holott tudja, nincs joga rosszul éreznie magát, hiszen biztonságban van, ellentétben Jenki barátjával, aki kiskatonaként éppen kóbor kutyát nyúz Koszovóban, hogy legyen mit ennie.

Ez az ambivalencia a meghatározója a struktúra egészének, rávilágít az első olvasásra széttartónak, a szerkezet szempontjából egyenetlennek tűnő egységek közötti párhuzamokra. Az elbeszélői szólamok közti hasonlóság abból fakad, hogy a bűntudat mindkét oldalt érinti, azt is, aki albánokra lő, és azt is, aki ezt a tévében nézi. A belül és a kívül rekedtséggel való szembenézés ugyanazokat az érzelmeket indukálja: a tehetetlenség-érzést, a szorongást és a lelkiismeret-furdalást. „Itt kering bennem a pokol” (180) – mondja ki Jenki. Hiába tehát az anya részéről elhangzó „az Úr nevében távozz, démon” (106) felszólítás, az ördög minden túlélőben ott lappang. Bennünk is. Az az ismerőssége miatt iszonyatos ebben a nagyon is reflexív univerzumban, hogy lelepleződik, mennyire értelmetlen az álcázására használt közöny és látszólagos nihilizmus.

Ezek a történelem „alulnézetéből” megalkotott, oral history-típusú én-elbeszélések felfoghatóak lennének terápiaként is, a szakirodalom ugyanis a kimondást a kulturális emlékezet externalizációjának, a detraumatizációs gyászmunka alapjának tekinti. A szerző azonban azzal, hogy két fejezet, a nulladik és az ötödik elé is ugyanazt a mottót helyezi, biztosít arról, hogy ebben a regényben szó sem lehet gyógyulásról. Az elhallgatás és a kimondás egyaránt permanens magánnyal fenyeget, mindkettő krónikus egyedüllétet okoz, ami elől nem lehet elmenekülni, hiszen ebben az esetben a nem választás is választás.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Berényi Emőke, Magyarszo.com, 2015. nov. 2.