Meghallgattam a részletet a könyvből, és nem tudtam eldönteni, tetszettek-e vagy sem, az azonban már akkor világos volt, hogy hatással voltak rám. Sőt! Olvasás után azt mondhatom, hogy az első mély benyomás az elbeszélői szólamnak köszönhető. Az ellentmondások sora itt nem áll meg: egyik pillanatban mindent le szeretnék írni a könyvvel kapcsolatban, a következőben meg legszívesebben mindenről hallgatnék. Néha ugyan akadnak olyan történetek, passzusok, amelyek kevésbé tudják a figyelmet fenntartani – talán rövidebbre szabva jelentősebb hatást értek volna el –, helyenként talán túlírtnak is tekinthetők (pl. a Kandisznó), ám be kell látnunk, e vontatottság, nehézkesség is hozzátartozik Kollár-Klemencz elbeszélői technikájához, ami a jól megírt darabokban a bölcs és megfontolt beszéddel egyenlő. A narrátor elmesél, hosszasan és választékosan leír, minden helyszínen ott vagyunk vele, látjuk, amint kakukkos órát vásárol és visz a szerelőhöz, angyalt lop a temetőből, malacot vásárol és vág, iszogat és elmerül a tájban. Az egész könyv ilyen. Az elbeszélő látszólag önmagának beszél, és a főhős is önmagáért van, valamint a tájért. Nincsenek jelentős szólambeli el-eltévelyedések – talán nem túlzás, hogy kiforrott világ és hang tárul elénk, annak ellenére is, hogy ez egy első kötet. És ismét egy ambivalencia: a kiforrott regényvilág ellenére is az az érzésünk támad olykor, hogy a túltelített információktól, az élet súlyos és esszenciális mozzanataitól (mint a halál, az emberi kapcsolatok) szinte megfulladunk, le kell tennünk a könyvet.

A kötet legnagyobb erénye a higgadt, már-már bölcs elbeszélői hang, amely úgy formálja a központi figurát, hogy közben lehetetlenné teszi az azonosulást – mindvégig valamiféle távolságtartással vagyunk irányába, és talán éppen a létrejött distancia, az érzelmi visszafogottság miatt, mintegy a kívülről szemlélés pozíciójából, mégis a rokonszenv érzése kerít hatalmába. Toszkát, az elbeszélt főhőst megérintik az események, képtelen az álarc viselésére, mégis érett nyugodtság jellemzi. Látszólag emberi környezete van a legkevésbé hatással rá, és a természet, az állatok, a házak tudnak belőle hosszas és lelkes leírásmonológokat kicsikarni a mindentudó narrátor számára. Ám ez aligha van így. A természet csodálata az, ami az emberhez, a hozzá való megértő viszonyuláshoz hozzásegíti.

Alcíme szerint „új természetírások”-at tartalmaz a kötet. Lehetne erről hosszasan elmélkedni, hiszen kortárs irodalmunkban mindez újszerűnek hat. Egy helyütt úgy fogalmaznak, hogy az „új természetírások” a régi természetírásokhoz és írókhoz képest a mai világ szűrőjén át jelenítik meg a természetet. Most csak olyan nevek jutnak eszembe, akikhez semmiképp sem tudom hasonlítani Kollár-Klemencz világát, mint Fekete István, Gárdonyi Géza, Bársony István stb. A szerző elmondása szerint az „új természetírás” mint írásforma Amerikából indult. A természet és viszonyrendszerének megfogalmazása, textualizálása mint gesztus tagadhatatlan. Az olvasás során elsőként az fogalmazódott meg bennem, hogy e könyv nyilván iskolapéldája lehetne az ökokritika elemzési módszerének, amely a természetvonatkozások és a kulturális gondolkodás kölcsönhatásának – és még számos aspektusának – kutatására épül.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Sági Varga Kinga, Kulter.hu, 2015. nov. 11.