Szvoren Edina írásai a kortárs magyar rövidpróza legszínvonalasabb alkotásai közé tartoznak. Harmadik könyve, Az ország legjobb hóhéra is jó bizonyíték erre. A huszonkilenc novellát magában foglaló, az eddigieknél vékonyabb, ám annál tömörebb kötet a szerzőtől már megszokott, kényelmetlenül érzéki, részvétlenségében otthonos világot tárja elénk kegyetlen mondatokkal és finom fekete humorral.

A Szvoren-próza szereplőit leginkább kényszereik és fóbiáik határozzák meg, nem a kapcsolataik, a környezetük és legkevésbé sem a nemük. Az általában egyes szám első személyű elbeszélések kifejezetten intim és a hétköznapi helyzetekben elhallgatott vágyakról, cselekvésekről és kényszerekről tudósítanak. Ezek olykor, noha a szereplők számára szégyellnivalók, teljesen hétköznapiak („Mintha csak az orromat akarnám az állcsúcsommal megvakarni, olykor-olykor megpróbálom észrevétlenül megszagolni magam” [Limanova tér], A kezemet közben zsebre dugtam, nehogy Lem észrevegye: megint rágom a körmömet [Ida néni hegedűszín haja]), gyakran önsanyargatók, de többnyire teljesen céltalanok („fogtam egy Rotring ceruzát, és a körmöm alá szúrtam a hegyét. Egyszer, kétszer, több tucatszor, amíg ki nem serkent a vérem” [Csonka, jól sikerült]).

Az emberek egymáshoz és környezetükhöz fűződő viszonyát diszharmónia uralja; hétköznapi cselekvéseikkel, olykor puszta létezésükkel fizikai fájdalomhoz közelítő ingereket váltanak ki egymásból. Az elbeszélők belső monológjának tanúsága szerint a legtöbb energiát ezeknek az ingereknek és az ezeket kiváltó iszonytató tényezőknek az elnyomására fordítják. Szvoren prózapoétikájának egyik leghangsúlyosabb eleme az abjekt páratlanul plasztikus ábrázolása.

Az anorexiás húgával élő tizennyolc éves fiútól megtudjuk: „Ha befejeztük az evést, klarinétetűdöket játszom, hogy ne halljam, amíg hánytatja magát.” (Maruzsálem). A részvéthez leginkább közelítő momentumok azok, amelyek az elbeszélők fogékonyságát tanúsítják a környezetükben élők hasonló viszolygásai iránt: „Apát idegesítette, ha megpróbáltam az alsó fogsor árkában növekvő hólyagokat a nyelvem hegyével kipukkasztani.” (A 864-es számú postaláda) „Amikor Usak dolgozatot javít, anyánk nem használhatja a vécét, mert túl erős sugárban, túl hangosan vizel.” (Anyánk teleszkópos élete), „A barátnőm azt mondja, hogy hangos a tornacipőm. Tornaórán, ha rúdra kell másznunk, jól látom a magasból, amint elgyengülve, sápadtan a svédszekrénynek dől, és megpróbálja észrevétlenül befogni a fülét.” (Limanova tér) Előfordul az is, hogy a közös undor teremt sorsközösséget: „A barátnőm minden koncert előtt meghív egy sajtos tekercsre, pedig a tésztából kicsorduló krém megkérgesedett részeitől mindketten idegenkedünk.” (Dolgos ujjaid)

Szvoren novellái nem moralizálnak; szenvtelenek és részvétlenek. A részvétlenség azonban néha olyannyira túlzó, hogy ironikusnak érezzük. A legszemléletesebb példa erre a Schuman-művet idéző Kinderszenen ciklus Tárnaszentelés című darabja, amelyben egy antiutópisztikus Liliput-szerű helyen kizárólag gyermekek végeznek kemény fizikai munkát. A kívülről jövő elbeszélő – két, szexuális aktust imitáló kiskamasz láttán – a következőket fűzi hozzá: „Elkeseredtem: ezeknek a gyerekeknek a városi pékek kenyeret sütöttek, hogy legyen mire kenniük a libazsírt; ezeknek a gyerekeknek, ha valóban tisztességesen dolgoztatnák őket a felügyelők, nem lehetnének nemi gondolataik – mint ahogy odalent, a városban nekünk sincsenek.”

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Viilmos Eszter, Jelenkor.net, 2015. okt. 20.