Furcsa dolog az emlékezet. Negyed évszázados távlatból figyelve a volt Jugoszlávia utódállamaiban ma a legtöbben a boldog békeidőkként tekintenek a nyolcvanas évekre. Ehhez a (tév)képzethez sokban hozzájárulnak a politikai szorítás enyhülésével a társadalom pluralizálódása érdekében értelmiségi körökben megfogalmazott elképzelések, a művészeti téren tapasztalt nyitás, a tömegkultúra (mindenekelőtt a film, a popzene és a képregény) beszivárgása mindennapjainkba. A nyolcvanas évek megítélését a fiatalság(unk)ra vonatkozó nosztalgia mellett befolyásolja a biztos munkahely, a szabad utazási lehetőség, a viszonylagos jólét emléke, a volt kommunista rezsimek bukása az évtized végén, és nem utolsósorban a volt jugoszláv térségben a kilencvenes évek elején kezdődő véres háborúk sorozata és egy évtizedig tartó társadalmi, politikai és erkölcsi mélyrepülés. A valóság azért ennél valamivel árnyaltabb. Mint tudjuk, egyetlen regény vagy film sem tud hatást gyakorolni a széles néprétegekre, a nyitásról jól árulkodik az 1983-as Új Symposion-botrány, az ellenzéki érzületű értelmiségiek célkitűzéseinek (részbeni) megvalósulásához (jó esetben is) időre van szükség, a bőségről meg csak annyit, hogy sokszor, amikor meghallottuk, hogy kávé vagy mosópor érkezett a sarki önkiszolgálóba, azon nyomban rohantunk, hátha még a pillanatok alatt feltorlódó sor elejére kerülünk.

Az akkori általános helyzetről sokban árulkodik az oktatási program. A hetvenes évek első felében születettek nemzedékének tagjaként a nyolcvanas években jártam általános iskolába (1980–1988). Ezekben az években azt taníttatták velünk, hogy jelenleg szocialista társadalomban élünk, ami átmenet a tökéletes állapot felé: a kommunizmusba; gyenge osztályzat járt azért, ha valaki „a falu szocialista ünnepe” téma kapcsán készült rajzán az egyik körhintára azt írta: „Búcsú”; kétoldalt az út szélére sorakozva, a szokásos fehér-sötétkék szerelésben, pionírkendőt és pionírsapkát viselve vártuk minden év májusában a stafétát; kötelező iskolaprogramnak számított partizánfilmeket nézni a moziban; tanfolyamszerűen politikai iskolát működtettek a számunkra; ha pedig valaki netán felkészületlenül ment órára, nem ritkán hallotta azt, hogy „tán azért nem tudtál tanulni, mert hittanon voltál?!”. A csernobili atomkatasztrófával fémjelzett 1986-os évben még nem lehetett tudni, mi lesz 1988-ban. Aki 1987-ben ledorongolt bennünket azért, mert templomba járunk, 1990-ben már ugyanott előadásokat tartott a nemzeti történelemről. Dinamikus évek voltak ezek – a korszellemhez alkalmazkodó szereplőkkel, nem csoda tehát, hogy mai szemszögből nézve, úgy tűnik, teljesen nyitott társadalomban éltünk, hiszen – mint utólag kiderült – senki sem tartozott igazából ahhoz a másik táborhoz.

A bevezető eszmefuttatás a nyolcvanas évekről annyiban kapcsolódik Dragomán György A fehér király című regényéhez, hogy az adott mű betekintést nyújt a nyolcvanas évekbeli romániai állapotokba, még akkor is, ha talán nem kell minden regénybeli mozzanat megfelelőjét Romániában keresni, a cselekmény más volt kommunista országra is egyaránt vonatkozható. A regényben egyetlenegyszer sem hangzik el, hol és mikor játszódik a történet, de könnyen következtetni lehet, ha tudjuk, hogy az említett használati tárgyak és kulturális morzsák mind-mind az adott kort jellemzik, „Egonkának az apja […] átúszta a Dunát és Jugoszláviába ment” és „az ezredes azt mondta, hogy éjszaka baleset történt a Nagyszovjetunió egyik atomerőművében, és a szél idehozta a rádióaktivitást”.

A mű kerettörténetét az adja, hogy államellenes szervezkedés miatt a belbiztonságiak letartóztatják az apát, aki a Duna-csatornára kerül munkatáborba. Fia és felesége egyedül maradnak. Az asszony férje vélt bűne miatt elveszíti pedagógusi munkahelyét és kénytelen takarítónőként dolgozni. A fiú is a maga módján bűnhődik apja miatt. Annak ellenére, hogy kiváló céllövő, a Haza Védelme versenyre felkészítő tanár kénytelen őt kihagyni a csapatból, mint mondja: „nem volt más választása, külön szólt neki az igazgató elvtárs, hogy engem nem szabad betenni, amiatt, ami apámmal történt, mert én is megbízhatatlanná váltam politikai szempontból”.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Sándor Zoltán, Magyar Szó Online, 2015. nov. 26.