Sokkal erősebb az, amit a fájdalomból tanulunk, mint az, amit pozitív dolgokból – vallja Potozky László. A 27 éves erdélyi születésű író idén robbant be első regényével.

A regény a kritikusok szerint korrajz az Y-generációról, fiatal szereplői szó szerint húsba vágóan, osborne-i dühben és keruac-i útkeresésben élnek. Potozky szerint voltak ugyan nemzedékek, amik nehezebb időket éltek, mint a mostaniak, de állítja, hogy azért nekik sem könnyű.

Írásaidban olyan aktuális szociális kérdésekkel foglalkozol, mint a társadalom peremére sodródott, útkereső emberek, egyetemista prostituáltak problémái. Szociokulturális kommunikációt is tanultál a kolozsvári egyetemen – ez is löketet adott ehhez?

Az egyetemen tanultak nem igazán adtak löketet sem az íráshoz, sem a témaválasztásaimhoz. Jól hangzó szakokra jártam Kolozsváron, csak sajnos az oktatást nem vették valami komolyan sem a tanárok, sem mi, a hallgatók. Rengeteg szabadidőm volt, olvasgattam és írtam. Ebből a szempontból hasznos volt az ott töltött idő.

Úgy tudom, hogy a pszichológia szakot otthagyva kezdtél el írni, hogy megmutasd, nem vagy vesztes. Most, hogy így befutott az Éles című regényed, amit a kortárs szépirodalom berkein belül kimagaslónak tartanak, hogy érzed magad?

Picit pontosítanék. Otthagytam a pszichót, mert nem szerettem, kényelmetlenül éreztem magam azon a szakon. Apám javaslatára váltottam újságírásra, ő azt mondta, fiam, neked olyan jó tollad van, csináld ezt. Mai napig nem tudom, honnan érzett rá erre, mert én azelőtt semmit se írtam, még olvasni se szerettem. Az újságírás szak mellett kezdtem dolgozni a Szabadság című lapnak, mert, mint kiderült, tényleg tudok fogalmazni. Kulturális eseményekre küldtek tudósítani, nagyon gyakran irodalmi rendezvényekre is. Megtetszett ez a közeg, és ezzel párhuzamosan regényeket kezdtem olvasni, hogy gyarapítsam az újságíráshoz a szókincsemet. Aztán egy idő után rájöttem, hogy én fikciót akarok írni, ráuntam az objektív sajtóműfajokra. Megírtam az első novellámat, majd még egyet és még egyet, lassan beindultak a dolgok. Jó érzés persze, ha szeretik a regényemet: nem hiszem, hogy lenne író, aki ne örülne ennek, különösen, hogy én mindig is regényírással szerettem volna foglalkozni.

Mik voltak azok az írások, amik olvasóvá tettek?

Gyerekkoromban volt pár könyv, amit szerettem, azokat rongyosra olvastam: Kincskereső kisködmön, Légy jó mindhalálig, Jó szelet kapitány! Viszont az indiános regények, Rejtő és Verne sajnos teljesen kimaradtak nekem. Próbáltam felnőtt fejjel pótolni ezeket a hiányosságokat, de sajnos nem ment: azon kaptam magam, hogy óhatatlanul „sznob” lettem, és csak a szépirodalmat tudom értékelni, kizárólag az köt le, a könnyedebb műfajok nem. A legnagyobb hatással talán Zola Patkányfogója volt rám: nemcsak olyan témafelvetést találtam benne, amit a mai napig sajátomnak érzek, hanem rádöbbentett, hogy na igen, valami ilyesmi az irodalom. Persze sok könyv van, amit jobban szeretek ennél, de tagadhatatlanul és mélyen megérintett.

Ez a patkány szó eszembe jutatta, hogy a Hercsel Adélnak adott interjúban egy Tankcsapda-dalt idézve azt nyilatkoztad, hogy téged az érdekel, aki patkány, de nem féreg. Ez a Zola-i világ eddig elég markánsan meghatározta témaválasztásodat és írásaid hangulatát. Mit gondolsz, ez megmarad egy ideig fő irányvonalnak?

Szerintem igen. Egy rövid kitérőtől eltekintve, amikor abszurd meg mindenféle mágikus-realista szövegeket gyártottam, ezt az irányt követtem. Valahogy ez áll közel hozzám, azokat az írókat szeretem, akik ilyen témákban mozognak, és engem is ezek a dolgok foglalkoztatnak. A kispolgári kedélyeskedés, a viccelődés nem az én kenyerem. Azt hiszem, Bogdán László mondta egyszer, hogy szürkét ábrázolok szürkével. Lehet, hogy egyesek ezt túl sötétnek, pesszimistának vagy taszítónak tartják, de én vállalom. Ilyen vagyok, nem tudnék és nem is akarnék máshogy írni.

Könyvedben mintha az értékrendek alapján kettéválna a mostani fiatalok csoportja, nagyon lesarkítva a következőképp: a mamahotelekben élő, plázázó kütyümániásokra és a romkocsmákban ücsörgő, magukba forduló, önfenntartó és önpusztító, már-már az élet értelmének megfejtésébe beletébolyuló fiatalokra. Az igazság tényleg ennyire fekete-fehér? Vagy vittél bele írói túlzást?

[...]

A válasz és a teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Bereczki Fodor Enikő, Kultúrpart.hu, 2015. dec. 9.