Nem mindegy milyen elvárásokkal közelítünk Réz Pál életinterjúját tartalmazó Bokáig pezsgőben című könyvéhez. Ha elfogadjuk, hogy nem lehet benne a teljes 1945 utáni irodalom, és hogy ezúttal Réz Pál Jászai Mari téri lakásának ablakából nézünk Budapestre, akkor könnyű lesz megszeretni. Ha azt gondoljuk, hogy egy életinterjú lábjegyzeteiben meg kell jelenjen a teljes magyar irodalomtörténet, akkor inkább vegyük elő a száraz szakirodalmakat, és hagyjuk a memoárok élvezetét másra.

POÓS ZOLTÁN – 061.hu

Közismert John Locke empirista filozófus története, amiben egy táncot tanuló fiatalemberről ír. A táncórákat minden alkalommal ugyanabban a szobában tartották, ahol egy hatalmas bőrönd is volt. A fiú megtanulta a táncot, de egyszer csak elvitték a bőröndöt, ami összezavarta, és már nem emlékezett a lépésekre.

Réz Pál életében mindig máshol volt ez a bizonyos bőrönd. 1930-ban, Aradon született, majd a család Nagyváradra költözött, Réz itt éli meg 1940 őszén Szent László városának hazatérését, de itt éli meg a váradi zsidóság gettóba zárását, és az internálást is. A bőrönd aztán Budapestre került, a Jászai Mari tér 4/A szám alá, ahol a 85 éves Réz Pál a mai napig él.

A beszélgetés számtalanszor kitér az emlékezés alakzataira, ami egy Proust-rajongó esetében kötelező kör is lehetne, de Réz olyan könnyed eleganciával tematizálja a reprodukció szabadságát, hogy mellékessé válik számunkra, hogy miben is áll az emlékezet precíz letapogatása. 

Persze, az egykori Holmi folyóirat főszerkesztőjéről főleg az érdeklődő Réz Pál juthat eszünkbe, ahogy megkérdezi: kérlek szépen, min dolgozol most? XY abbahagyta végre az ivást? Nem sokszor találkoztam vele, de azt elmondhatom: senkinek nem láttam olyan érdeklődést a tekintetében, ha szóba került a kortárs irodalom, vagy ha szóba kerültek a kortársak, mint az övében.

Réz az elmúlt évtizedekben számtalanszor mesélte el a Bokáig pezsgőben kötetben publikált történetek egy részét, így azok feszessé formálódtak, de egyben mégis emberiek, azaz őszinték maradtak. Réz pedig zavarba ejtően őszinte akkor is, amikor Csurkával való mély barátságáról mesél (ami 1990 körül véget ért), őszinte akkor is, amikor arról beszélt, hogy félt a Rákosi-érában, és hogy már nem félt a Charta 77’ aláírásakor. Beszélt feleségéről, Pallos Kláráról is, amit egy cseppet sem érzünk bizalmaskodónak, úgy tűnik, a kötetben nagyon is helye van a magánszféra mélyvilágának, mert az asszony történetei Magyarországról, rólunk beszélnek.

Ha nem olvassuk el a könyvet, soha nem tudjuk meg, hogy Csurka Klára asszony halála után egy tál süteményt süttetett a feleségével, és azzal ment föl, hogy megvigasztalja Réz Pált, vagy hogy együtt látogatták Zelk Zoltánt a kórházban, és hogy a kórteremből kijövet Csurka elsírta magát. Senkinek nem sikerült oly’ mértékben árnyalni Csurkáról alkotott képet, mint Réznek. Ha nem olvassuk el a könyvét, talán azt sem tudnánk, hogy Déry egyszer azt mondta József Attiláról: „olyan kicsi keze volt”.

Réz Pálnak nem kellett regényt írnia, a Bokáig pezsgőben “regény értékű” memoár, életregénye fejezeteit észben tartotta, fejben dolgozta ki, és most nemcsak azok férhetnek hozzá, akiknek ő maga mesélte el, vagy akik hallgatták annak idején  a rádióban „hangos memoárját”, most könyv alakban, a feltámasztott Tények és tanúk sorozat nyitó darabjából is megismerhetjük.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Poós Zoltán, Nullahategy.hu, 2016. jan. 8.