Feltárhatóak-e egy ember titkai azáltal, hogy elmeséljük a történetét? Bartis Attila új regénye arra keresi a választ, hogy lefényképezhető-e Isten, és leírható-e, ami az elbeszélhetőség végén van. Ha nem, akkor ami körülöttük, helyettük van, arra van-e fényképészeti technika, van-e rá nyelv. RÁCZ GERGŐ RECENZIÓJA.

A szent ágostoni hagyományokon alapuló őszinteséghez elengedhetetlen a könyörtelen kívülállóság, a hátralépés, ha személyes prózát ír az író. Az itt érzékelhető távolság a fotográfus távolsága a fotografálttól, Szabad András távolsága Szabad Andrástól. A Vallomások utolsó sora szerint: „csak zörgetésre nyílik meg a titok ajtaja.” A kérdés a mi esetünkben az, hogy a főszereplő meg akarta, meg tudta-e zörgetni ezt az ajtót, és ez a visszaemlékezés megírása segíthet-e neki a kinyitásban, vagy pedig el sem akar jutni az ajtóig. A regény jelenéhez legkorábbi időben kezdődik az első naplóbejegyzést megelőző confessiós előhang, melyben tanúságot tesz hitetlenségéről, ezzel megalapozva azt, hogy mit nem akar írni. Míg Ágostonnál a hit fogja kinyitni az ajtót, s feltárni a mögötte rejlő személyiséget, ez a regény annak a kísérlete, hogy hit nélkül ez sikerülhet-e, illetve egyáltalán ki lehet-e, ki kell-e nyitni ezt az ajtót, fel lehet-e tárni a személyiséget. 

A két részre tagolt regény mindkét egysége keretes szerkezetű, az egységek kutyával kezdődnek, és „boldog vagyok” kijelentéssel érnek véget. Fekete kutya a borítón (Szűcs Attila: Szoba fekete kutyával részlet), majd a regény vége felé Goya: A kutya festményének az említése, melyen egy kutya halad valami olyan sötét anyagban, ami nyaktól lefelé ellepi. Erről a képről írt Földényi F. László, aki ausztrál bennszülötteket idéz: "ez akkor volt, amikor az állatok még emberek voltak." A kutya az ember szimbólumává válik a könyvben, Gagarinról nem tudja eldönteni Szabad András, hogy az utolsó kutya-e vagy az első ember az űrben, továbbá régen az iskolában őt is kutyusnak, okoskutyának (335) hívták. A Goya képről leírja az (a kutya) részben, hogy „a szokásos távolságból nézve az ember azt hiszi, hogy a kutya kétségbeesett. Csupán ha egészen közel hajolunk hozzá, akkor látjuk, hogy valójában csodálkozik. Hogy egyszerűen nem érti. Azt hiszem, ez a kép az egyik létező legpontosabb emberábrázolás.” (598).

Sokfelé ágazik a könyv, de szerencsére egyikbe sem ragad bele, nem válik epigonná. A meg-megtörő linearitás mellett feltűnnek régebbi-újabb olvasmányaink egyaránt. Nem napló, mivel a dátumozás csak az első bejegyzésnél jelenik meg, utána csak a zárójelbe zárt történetcímek különülnek el, mégis megvan benne a napló személyessége: „Különben nincs ebben semmi ellentmondás, mindössze most, e jegyzetek írása közben úgy válik le rólam a látható élet, mint az öntőforma, ami dolga végeztével darabokra hull. Holott azt hinné az ember, hogy ez pont fordítva van. Hogy Anyám, Apám, Éva, Reisz, Imolka, Kornél az öntőforma, ezt kell kalapáccsal leverni, és megtaláljuk a lényeget. (…) Legalábbis számomra éppen fordítva van. ”(565). Nem lesz belőle fotóregény, sem világháborús regény (Természetes fény); pedig fényképészekről szól, apa és fia is a megfoghatatlant akarja lefényképezni éppúgy, mint Závada Pál Weiss Jakabja, aki fiktív cikkeihez fiktív fotókat társít. Ezenkívül megjelenik az egyik legrégebbi részben, a könyv munkacímében (a páva), a háború, a hátország is. Nem az apáról mint besúgóról szóló tényfeltárás (Esterházy Péter: Javított kiadás), pedig az 56-os elítélt kálváriája a történet egyik mozgatórugója. Az édesanya, Szabad András legjobban szeretett személye akkor (amiatt?) hal meg, amikor az apa kijön a börtönből, és ez megpecsételi kettejük (apa-fia) későbbi, a regény nagyján átívelő közös sorsát.  Nem beszélgető könyv (Bartis Attila-Kemény István: Amiről lehet), pedig András és Kornél végigbeszélik a 30 évet, éppúgy, ahogy a Bartis-Kemény páros, és sok tanácsot kér és kap Kornéltól. Nem alteregók párharca, miként Kosztolányi: Esti Kornélja, itt a költő Kornél mellékszereplőként van jelen, de a beszélgetések során hasonló módon vezeti át a teljes művön Szabad Andrást, miként Kosztolányit Esti Kornél. Nem Istenkereső önéletrajz (Szent Ágoston: Vallomások), pedig az apa Istent akarná lefényképezni a felhőket ábrázoló fotóival, de Szabad András az elején kijelenti, hogy nem hisz Istenben (9).

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Rácz Gergő, Revizoronline.com, 2015. nov. 30.