A Magvetőnél megjelent Éles című regényedet egy helyen 21. századi fejlődésregényként határozzák meg. Számomra a könyvben hajszálpontosan kirajzolódó folyamat – meglovagolva a szóhasználat nyújtotta hullámokat – sokkal inkább alakulásnak tűnik. Lehet-e fejlődésről beszélni a könyvben kirajzolódó szövegtérben, a düh és a magány terepén, a sokak által Y-generációnak nevezett fiatalok világában?

– Nagyon találó és pontos az, amit mondasz, hogy alakulás. A főszereplőnek megállás nélkül gyúródik a jelleme, noha nem pozitív irányba, ezért a fejlődés megnevezés erre a folyamatra nem annyira találó. Inkább erózió zajlik le benne, amúgy sem túlságosan szilárd alapokon álló jellemvilága és személyisége még jobban lebomlik, mígnem csak a csupasz betonpadló marad, meg az azon koppanó fej. Ez a karakter(d)evolúciós görbe viszont egyáltalán nem középarányost, egy szinte mindenkire érvényes kórképet mutat be, sokkal inkább egy szélsőséges és valóságszagú esetet. Ugyanolyan sokszínű a generációnk, mint bármelyik másik, vannak, akik a sárban kúszva kezdik, és egészen a fellegekig jutnak, van, aki jó ideig csak felülnézetből pillant néha a világra, aztán hirtelen a gödör aljáról próbál kilesni, és van persze, akinek semmi változó nincs és nem is lesz az életében, ugyanazon a szinten marad, ahonnan indult. Evolúció, visszafejlődés és stagnálás: ezek egymás mellett léteznek az Y-ok világában.

Néhány értelmező párhuzamot von az Éles világa és Tarkovszkij Zónája között – nem volna lehetetlen, csak erőltetett és fölösleges feladat elhelyezni őket a térképen. És talán annak is van valami hozadéka, hogy a főszerelő énelbeszélődnek nincs neve. Mi vonz a megnevezés negációja irányába?

– Érdekes párhuzam, bár eléggé kézenfekvő, hisz a Sztalker az az univerzális jellegű mű, amit szinte minden egyes valaha létezett és létező művészeti alkotásban meg lehet találni vagy bele lehet szuszakolni. Pejoratív felhang nélkül: nagyot mond és mindent mindenről. Az Éles helyszínei viszont tényleg olyanok kicsit, mint a Zóna: mindenkinek mások, mégis mindenki ismeri őket, képes azonosítani velük a saját életéből valamit. És ahogy a Sztalker zónáját az ukrán videojáték-készítők Csernobilben és Pripjatyban látták meg, úgy egyes olvasóknak a regény játszódhat a IX. kerületben vagy Újvidéken, míg másoknak éppen Kolozsváron. Azzal, hogy elhallgatom a helyszínek neveit, egyrészt szabadságot biztosítok magamnak, mert úgy rakosgatom a díszleteket, ahogy akarom. Ugyanakkor az is fontos, hogy a szövegnek legyen valami univerzális jellege, azaz ha a világon bárhol nem is, legalább Közép-Kelet Európában akárhol elképzelhető legyen egy hasonló történet. Az énelbeszélő nevének elhallgatása pedig nem írói hepp, sokkal inkább olvasói: szeretem, ha az egyes szám első személyű narrátor neve nem derül ki, mert így könnyebben tudok azonosulni vele, jobban behelyettesíthető a saját énem egy más által megírt cselekménybe és szereplőbe.

Végigfutva a műveiden és interjúidon egy furcsa állatszimbolikára lettem figyelmes: az Éles egyik szereplője Katje (hollandul cica), számos helyen pedig nem kellemes, de csodálatos állatoknak tartod a patkányokat. De megemlíthetném itt a regényed talán egyik legerősebb szimbólumát, a körömollóval a combba vésett tigriscsíkokat is, amely egyszerre stigma, a kiváltság jelzője, de akár utalhat az alvilági figurák tetoválásaira is. Felfedezhetünk-e e mögött egy macska-egér harcot, vagy mindez pusztán a véletlen műve, és ezek a motívumok csupán a kortárs társadalom szerepeinek hozadékai?

– Az az érdekes, hogy előbb volt meg Katje neve, és csak utána gugliztam meg, hogy vajon szerepel-e ez a szó a világhálón. Így tudtam meg, hogy (nagyon szerencsésen) hollandul kiscicát jelent. Ez az általad vont párhuzam elég érdekes, eddig eszembe se jutott ilyesmi. A macskaszimbolikát és patkányokat külön, teljesen más jellegű szövegekben, mondhatni egymástól távol álló dimenziókban használtam, mert előbbi a regényben bukkan fel, míg utóbbi nem is irodalmi, hanem sajtóműfajú szövegben, egy interjúban szerepel. A tigriscsíkok viszont tényleg stigmák az én értelmezésemben is, fizikai megnyilvánulásai azoknak a sérüléseknek, amelyeket a különféle traumák okoznak az elbeszélő lelkivilágában. A patkány-metafora mögött igazából nem volt különösebb elgondolás, egyszerűen csak az történt, hogy az interjú hevében eszembe jutott az ismert Tankcsapda-dalszöveg, hangzatosnak és vagánynak tűnt, és épp passzolt abba, amit mondtam.

 A hvg.hu tárcasorozatában néhány héttel ezelőtt jelent meg egy írásod. Ennek a sorozatnak a „jó, hát akkor itt fogunk élni” gondolat a hívószava. Hol élünk mi és hogyan? Van-e ebből a létezésből kiút, illetve ki kell-e találnunk belőle?

– Szürkécskésen: ez a nem létező szó jut eszembe arról, hogy hol élünk és hogyan. Jó volna kitalálni ebből a létállapotból, de nem mindenkinek jön össze, és van, aki nem is akar felszínre jutni. De túl nagy kérdések ezek, hogy érdemi választ tudjak adni rá, mindenki a saját keresztjét hordozza, nem akarok általános igazságokat és verdiktumokat köpködni.

Napjainkban is dívik az Erdélyre mint Tündérországra, egy bájos idilli szférára történő hivatkozás hagyománya. Mi ebből a valóság? Számodra is idillikus töltettel bír az otthon képzete, Csíkszereda, Marosvásárhely, Kolozsvár világa?

[...]

A válasz és a teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Patócs László, Magyarszo.com, 2016. jan. 22.