A modern elégiát hagyományosan a veszteség- és hiánytapasztalatok meg- és túlélésének költészeteként értelmezik, azonban újabb elméletei alapján a terminus ennél többet is magába foglal. Túlnyúlva a műfaj, sőt a költészet határain, az elégia inkább hangoltság, mely a világ veszteséggel és hiánnyal telítettségére irányítja a figyelmet. Krusovszky Dénes új verseskötete is e fogalom köré szerveződik.

Már az eddigi műveiben is észlelhető volt az affinitás az ilyen értelemben fölfogott elégikusság iránt. A „máshol-történések” (Sántha József), egy rejtőzködő történet és az ezáltal áthatott vagy alig láthatóan fölsebzett versszituáció egymásra játszása eddig is meghatározták szövegeit, legyen szó líráról vagy prózáról. A szerzőnek ráadásul – „analitikus elmeként” (Bazsányi Sándor), mérsékelt, „lassú léptű” költőként (Bán Zoltán András) – sajátja az elégikus diszpozícióra jellemző reflektáltság, visszafogottság is.

Műveinek e sajátossága itt hangsúlyosan a múlt-jelen oppozíció időbeli dimenziójával gazdagodik, az Elégiazaj számos rövidsoros szabadverse és – a korábbról ugyancsak ismerős, de itt hosszabbá és személyesebbé váló – prózaverse a „meg nem valósult történet helyén” létrejövő teret (Krusovszky), vagy „vákuumot” (Márton László) mutatja fel, tapogatja ki. A szövegek sokszor azáltal teszik ezt, hogy metaforákkal vagy hasonlatokkal „leplezve” érzékeltetik valaminek a hiányát. (Bazsányi Sándor) A versek közé ágyazott Erdély Miklós- és John Ashbery-mottó mellé fölvehetnénk egy harmadikat, ugyancsak ez utóbbi, Krusovszky számára oly fontos költőtől, mely jól magába sűríti a kötet törekvéseit: „something went wrong there a while back. / Just don’t ask me what it was.” (Crossroads in the Past).

Az egyik ilyen meghatározó múltbeli veszteség-tapasztalatot a szerelmi különválások alkotják. A mindennapi környezet megtelik a múlt zajaival, ami kikényszeríti az emlékezést: „Ebből az elviselhetetlen zajból, / hogy mindenről folyton eszembe jutsz” (19), „hogyan is szabadulhatnék, / ha még a ruháid is beszéltek hozzám?” (71) Az elégiákra jellemző reflexió-kísérlet megjelenik ennek kapcsán a Rückbau című versben, ahol az egykori kapcsolat zátonyra futásának megértésére tett igyekezet – párhuzamosan a panelházaknak a versszituáció jelenében látott visszabontásával és a mögöttes táj várt előbukkanásával – megfeneklik a múlt feltárásától való félelmen. E félelem szépen szívódik föl a jelenbeli látványban a verset záró képben: „félni kezdtem, hogy valami más bukkan majd ki a házsor / takarásából, mint amiben reménykedni érdemes.” (47)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csuka Botond, Jelenkor.net, 2016. jan. 19.