Első mondat: Nem vagyok senki,/ nem tudok semmiről,/ csak hallom, hogy üt-ver,/ fejem fölött a szíved döngve döng

Mivel egy korábbi generáció történetét mesélték el, ezért pont lecsúsztam Cseh Tamás és Bereményi Géza mítoszteremtő dalairól. Később megértettem, hogy egy hétköznapi tejvásárlás is lehet világnézet, amikor azt hallottam, hogy “Reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás,/ közértbe megy le tejért János és Tamás”. Tudtam, hogy ez ugyan nem rólam szól, de majdnem, mert nekem is kellett lejárnom tejért, például azért.

Bereményi Géza mindent tud Budapestről, mondjuk nagyon könnyű dolga van, hiszen az miatta is lett olyan, amilyen. Visszahozta a költészet elbeszélő- és közösségteremtő szerepét: ezek a szövegek éneklésre, és így a múlt és jelen közös feldolgozására szolgáltak. Annyira, hogy ki másnál olvashatunk egy kötetben a Symphonia cigiről, a Palmolive-ről, az OTP-ről vagy a Forte-filmről. Bereményi az elbeszélés által hozza létre Európa lichthofját, ahonnan szétszéledtek az egykori barátok Párizsba vagy Svájcba (“Szétszéledtünk,/ egyik erre, másik arra, szétbomlottunk./ Széjjelmásztunk./ Egyik maradt kérlelhetetlen 68-as,/ 68-as, prágai, párizsi,/ egyik sonka, másik szalámi,/ amiből kedvére zabál az idő./ Kiderült, hogy nem voltunk ragály.” - Szétszéledtünk). Bereményi mindig a saját Budapestjét írja meg, ami idővel közös képpé változott.

Beindult a dallam, és ő már írta a karakter- és történetközpontú verseit, amelyekből idővel saját univerzumok épültek, de a középpontban mindig átlagos, melankolikus karakterek kaptak főszerepet. Tegyünk egy kísérletet, csupaszítsuk le a kultikus, majd Cseh Tamás előadásában folklorizálódó Bereményi Géza jegyezte dalokat, kövessük a kiadói útmutatást, és csak a verseket nézzük. Egyáltalán nem könnyű, ezt senki nem állította.

A Versek egyszerűnek látszó cím, talán túlontúl szerényen próbálja eljelentékteleníteni magát, miközben kellően provokatív is, hiszen a verseskötetbe beválogatott szövegeket alapvetően dalként ismerjük, főleg Cseh Tamás előadásában (Cserhalmi Györgynek vagy Udvaros Dorottyának is írt dalszövegeket). Hogy mi a vers és a dal között a különbség, azt ebből a kötetből nem fogjuk megtudni, de Bereményi a bizonyíték arra, hogy elmoshatóak a határok. Egyáltalán nem volt egyértelmű számomra, hogy mi marad azokból a szövegekből, amelyek Cseh Tamás előadásában mára közkinccsé váltak, illetve később továbbíródtak, például a Csönded vagyok című verset/dalt feldolgozta a 30y, majd azt a Punnany Massif is.

A verseskötetetbe került szövegeket alapvetően dalokként ismerhetjük, de Szegő János szerkesztői munkájával szépen ciklusokba szervezték, ezzel új olvasási stratégiákat is kijelöltek. Antoine és Désiré most is keresztül sétálnak az éjszakákon és a városon, egymás után következnek a különböző női neveket viselő versek és szerelmek, az okos és visszafogott közéleti szövegek a Kossuth-szoborhoz érkező zöld páviánokkal, de az első ciklusból megismerhetjük Bereményi így jöttem-történetét is. Minden vers önálló világ, látszatra könnyen felskiccelt, ám teljes sorsukkal előttünk álló karakterek lesznek társaink az olvasás során. Bereményi flaszterközelről ábrázolja az elmúlt évtizedek változásait, illetve az azok kudarcából kialakuló melankóliát. Az első ciklus az Egy ember élete megpróbálja a lehetetlent, de a teljes élet bemutatása helyett szétírja azt. A két bohócfigura, az örök bolondozásban a melankóliát, a szomorúságot megszólaltató Antoine és Desiré saját fejezetet kapott. Bereményi pesti válaszai voltak ők Fellini színes karneváljára: “Most megáll a szél,/ istenem, csak most,/ most nehogy előredőljünk” (Antoine, Desiré és a szél)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Könyves.blog.hu, 2016. febr. 14.