 Totth Benedek: Nem akartam megfelelni senkinek és semminek (Könyves Blog)
(kiadvány: Holtverseny)
A happy end alkatilag távol áll tőlem – mondja Totth Benedek, pedig valószínűleg minden elsőkötetes olyan indításról álmodik, mint amilyen Holtverseny című kötetének kijutott. A regény 2014 egyik legnagyobb könyves meglepetése volt, jelentős kritikai és közönségsikert ért el, az addig főként műfordítóként ismert Totth pedig októberben elnyerte érte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat. Az Aegon-díjas Péterfy Gergely laudációjában vakmerő, indulatos és szenvedélyes könyvnek nevezte a Holtversenyt: „Egy merő trip az egész, a szereplők sorsának gyorsaságával zakatolunk végig ezen a hátborzongató, horrorisztikus világon.” Totth Benedek jó tíz évig dolgozott a könyvön, többször megakadt vele, és más történetekbe fogott, de végül mindig visszatért a Holtversenyhez. A regény elejét például többször újraírta, az első öt oldalnak legalább ötven változata létezett. A könyv agresszív, obszcén nyelvezetét nem érzi öncélúnak, ám azt fontosnak tartja megjegyezni, hogy a Holtverseny nyelve egy soha nem létezett holt nyelv. Gyakorolt-e valaha öncenzúrát, mit jelent számára a város, ahol a született, és melyik könyv fordításába halt kis híján bele? A Margó-díjas Totth Benedek káromkodásokról, McCarthyról és bevállalós kamaszkönyvekről is mesélt. A Holtverseny nem dokumentumregény, nem egy konkrét esetet dolgoz fel, mint Truman Capote Hidegvérrel című könyve. A történet néhány, a sajtóban megjelent és bárki számára hozzáférhető információn kívül semmiben sem egyezik a kaposvári kamaszgyilkossággal. Megrázott az ügy, mint valószínűleg mindenkit, aki hallott vagy olvasott róla, de nem akartam, és ha teljesen őszinte akarok lenni, nem is mertem jobban elmélyedni a részletekben. Azt hiszem, a valós események súlya alatt valószínűleg össze is roppant volna a Holtverseny. Amikor elkezdtem a regényt, nem tudtam, hová fut majd ki a történet, nem terveztem meg a befejezést, bár a happy end mint olyan, alkatilag igen távol áll tőlem. Nem is emlékszem a pillanatra, amikor a könyv magába szippantotta a valós eseményeket, amikor a regénybeli történet összeért a valósággal. Kisváros Kézenfekvőnek tűnt, hogy olyan helyszínt válasszak, amit jól ismerek, és mivel kamaszokról akartam írni, jó megoldásnak látszott, ha ott játszódik a történet, ahol a kamaszkoromat töltöttem. A fejemben az első pillanattól kezdve ez a kisváros volt a helyszín. Abban is biztos voltam, hogy nem akarom megnevezni, mert legalább annyi a különbség, mint a hasonlóság a szülővárosom és a regény képzeletbeli kisvárosa között. Nem akartam megkötni a kezemet, nem törekedtem valósághű ábrázolásra, szükség esetén, ha mondjuk a dramaturgia úgy kívánta, szemrebbenés nélkül átépítettem a helyszíneket. A kaposváriak, ismerősök és nem ismerősök egyaránt, többnyire lelkesek voltak, nem sokan írtak még erről a helyről, alig néhány regény játszódik csak a városban, és szerintem értékelték az összekacsintásokat, azokat az apró utalásokat, amiket csak azok érthetnek, akik ott éltek-élnek. Például a híres graffitit a börtön falán, amit sajnos már rég eltüntettek. A mai napig kaposvárinak érzem magam, pedig több mint húsz éve máshol lakom, és valahányszor hazalátogatok, kicsit megint újra kamasz lehetek.
Káromkodás Nem gyakoroltam öncenzúrát, legalábbis a káromkodások tekintetében, és ez talán érezhető is a szövegen. Az írás nekem sok szempontból egyenlő a szabadsággal, nem akartam senkinek és semminek megfelelni. Azt hiszem, csak a józan ész és a szakszerű szerkesztői meglátások befolyásolták a szöveg tartalmát. Nem éreztem öncélúnak, hogy ennyire agresszív nyelven meséljem el ezt a történetet, és a visszajelzések alapján sikerült úgy megoldani, hogy az olvasók elfogadják, vagy legalábbis megszokják a stílust. Több ismerősömtől is hallottam, hogy többet káromkodtak, amikor a Holtversenyt olvasták. Persze, ha ilyen regisztert választ az ember, és ennyire a beszélt nyelvi fordulatokra épít, akkor benne van a pakliban, hogy a szöveg gyorsan elavul, de bízom benne, hogy azért pár évig még el lehet röhögni a dumákon. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a Holtverseny nyelve kitalált nyelv. Egy soha nem létezett holt nyelv. [...] A cikk eredetileg a Könyves Magazin téli számában jelent meg. 2016-02-16 13:32:41
|
 |
|
