Zimándi Pius István naplóját olvasom, a premontrei kanonokét (Egy év története naplójegyzetekben, 1944. március 19. – 1945. március 17.). Zimándi Pius futballszerető ember volt, Újpest-drukker, aki vasárnap délelőttönként misét celebrált, délután pedig meccsre ment, de ez a szál most mellékes.

Naplója egy olyan kor lenyomatát őrzi, amelyben virult a neobarokk fasizmus, a magyar társadalom radikalizálódott, és elődugták fejüket a pincemélyből a mindenkori lakájok, az önérzetes dilettánsok, a házmesterek, a hierarchiatisztelők. Zimándi Pius feljegyzéseiből kiderül egy s más a keresztény & művelt & konzervatív középosztály habitusáról is.

S ami kiderül, az helyenként kissé ijesztő.

Amikor például meglátja az első sárga csillagos zsidót, majdnem odalép hozzá, erőt önteni belé, biztatni… de aztán mégsem. Félszegségből, ahogy ő írja. Inkább csak ámul, hogy mennyi zsidó van Pesten, „sose hittem volna”, így csodálkozik. Számolgatni kezdi őket, jé, itt is egy, amott is egy… Aztán mosolyogva lejegyzi a legújabb pesti viccet, Hitler még a csillagokat is lehozza a zsidóknak az égről, haha! Naplóírás közben felidézi, hogy az egyik utcán látott egy öreg, rosszul öltözött zsidót, aki a járda szélére kiömlött tejet szedte föl papírral és nyalta le. A jelenethez nincs mit hozzáfűznie, fontosabb számára, hogy aznap megnézett egy svéd filmet, címe: Andante… A szerelem muzsikája.

Sokáig nem értettem, hogy szülővárosomban, Kassán a művelt polgári középosztály hogyan nézhette végig tétlenül 12 ezer zsidó honfitársuk deportálását. Hát valahogy így, mint Zimándi Pius István. Részvét nélküli, hideg, távolságtartó közönnyel.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Gazdag József, Mno.hu, 2016. febr. 28.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 02. 27.