Az apák és fiaik ambivalens kapcsolata nem csupán a fiktív irodalom egyik kedvelt tematikája, hanem az ősepika tárgya is. Gondoljunk csak a judeo-keresztény teremtéstörténet Ábrahámjára, Ádám huszadik, Noé tizedik leszármazottjára, az egyistenhit megalapítójára, és fia, Izsák történetére. Ábrahám nem volt zsidó, mert csupán ő utána jött létre a judaizmus, az iszlám, a kereszténység és a Bahá’i vallás, mindegyik Ábrahám nyomán, aki fölvállalta, hogy az egyetlen isten melletti tanúságtételül föláldozza önnön gyermekét, Izsákot. Ebben maga az Úr akadályozta meg, azzal, hogy az egyes források szerint 25, mások szerint 37 esztendős fiú helyébe egy áldozati kost adott Ábrahám prófétának, Izsák pedig egy nemzet szülőatyjává lehetett. A görög teremtéstörténet is hemzseg az atya-fiú kapcsolatok problémás eseteitől. Kiemelkedően jellemző Kronosz, Zeusz apjának története, ami kifejező példája a generációs ellentétek megjelenítésének, amit a mondák az istenek viszálykodásának érzékeltetéseként fogalmaztak meg. Kronosz ugyanis Uranosz és a földanya, Gaia gyermeke volt, a tizenkét titán legfiatalabbja, aki anyja megbízásából egy anyja szülte sarlóval lemetszette apja férfiasságát, amikor az ismét Gaiához közeledett. Azért, mert Gaiának elege lett abból, hogy Uranosz az általa nemzett titánokat a Tartaroszba, a föld mélyére űzte, mert nem bírta látni rútságukat és tűrni erejüket. Az ősanya a pokolmélyi kínoktól tartva nem volt hajlandó újabb gyermeket vállalni, és a születésszabályozás radikális módját legkisebb fiára ruházta át.

De Kronosz is mákvirág volt az isteni-félisteni környezetében: saját gyermekeit fölfalta, majd egyik csemetéje a Tartaroszba taszította, és persze szövődik tovább a mitológia, miként végtelen az apa-fiú (anya-fiú, anya-lánya) viszonyok szivárványos, vagy szürkeárnyalatos megjelenése az irodalomban (meg az életben, de erről a lapok bűnügyi rovatai mondnak többet). Persze hozzá lehet még gondolni Oidipusz thébai király történetét, aki megölte apját, aztán meg anyjával hált, mintegy tudatlanságból, de ez már a drámává csúcsosodó családi viszonyok őspéldája.

Ebből az irányból olvastam, értelmeztem Beck Tamás: Isten szemtelenül fiatal című novellagyűjteményét. Ebben kétségkívül befolyásolt a kötet címe, illetve az első ciklus címében megjelenő apafigura (Időm apámmal). Ez persze kizárólagosság lenne a megközelítésemben, ha a rossz apa mellett ne figyeltem volna a káprázatosan megjelenített, szétcsúszó emberi viszonyokra, a vigasz hiányára, a személyiségek belső torzulására és a lelki, idegi sérülés, az elboruló elme következményeinek külső megnyilvánulására, nagyszülők, szülők és nevelők által elfojtott szexualitás következményeire, a fájdalmas történésekre mindvégig.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fekete J. József, Magyarszo.com, 2016. febr. 18.