Két novellásköteted (Áradás, 2011; Nappá lett lámpafény, 2013) sokunk számára bizonyította, hogy az erdélyi magyar irodalomban egy újabb tehetséges prózaíró jelentkezett, de a 2015-ben megjelent Éles című regény azok körében is ismertté tette a nevedet, akik korábban nem hallottak rólad. Többször beszéltél már a pályakezdésedről, abban Fekete Vince és a Székelyföld folyóirat szerepéről. Életrajzodból tudható, hogy már egyetemistaként újságíróskodtál a Szabadság című kolozsvári napilap külső munkatársaként. Engem most az érdekelne, hogyan, minek hatására érett meg benned a szépírás szándéka?

Érettségi után a kolozsvári egyetem pszichológia szakára felvételiztem, de azt egy év után otthagytam, nem vette be a gyomrom, hogy folyton olyan elméleteket kellett magolni, amiknél már az elején szólt a tanár, hogy ezek invalidok, vagyis mára meghaladottak, de azért tudni kell őket. Hogy miért? Mert ez a tanterv, nem számít, hogy soha nem fogjuk használni. Ezután kerültem apám tanácsára az újságírásra, és a tanév kezdete után három héttel már a Szabadságnak dolgoztam, egy filmfesztiválról írtam tudósítást, az volt életem legelső publikált szövege. Tényleg lelkes voltam egy darabig, élveztem a lapba írni. Egész addig nem olvastam szépirodalmat, még a háziolvasmányokat is igyekeztem megúszni, de most eldöntöttem, itt az ideje, hogy átrágjam magam pár regényen, hadd gyarapodjon a szókincsem. Ekkoriban olvastam Émile Zolától a Patkányfogót, és teljesen padlót fogtam tőle. Azt hiszem, emiatt kezdett pislákolni bennem a gondolat, hogy inkább prózát szeretnék írni, fikciót, hisz megtörtént rendezvényekről különböző sablonok mentén tudósításokat összedobni egy idő után untatott. Azelőtt eszembe se jutott, hogy foglalkozhatnék szépírással, először tudósítóként kerültem a Bretter György Irodalmi Körre, ahol láttam a kolozsvári írókat, ezt a bohémnak és bensőségesnek tűnő társaságot: külső szemmel nézve volt az egésznek valami melegsége, amire mindig is vágytam. Elképzeltem, ha én is írnék, biztosan bekerülhetnék egy ilyen körbe. Akkoriban már sokat olvastam, aztán egyszer  úgy éreztem, a papírra is kéne tenni valamit. Összekínlódtam egy novellát, ami később megjelent a marosvásárhelyi Látóban, de nem volt valami erős, pláne így utólag. Vida Gábor mégis közölte, mert áldott jó ember, és talán látott bennem potenciált. Ugyanígy volt a Helikonnál is, ott Szilágyi István kezébe adtam az első szövegeimet, aki azzal továbbította őket Mózes Attilának, a prózarovat szerkesztőjének, hogy közölje az egyiket. Vele csak később ismerkedtem meg személyesen, amikor már publikáltam a Helikonban, nagy élmény volt, főként mert eléggé morcos ember, de engem valamiért kitüntetett a kedvességével és a barátságával.

Mennyire értesz egyet azzal, ha azt mondom, hogy az első két köteted inkább még az útkeresés, a kísérletezés, a hangpróbák világa, mindenféle értelemben?

Én az elején csak annyit tudtam, hogy prózát akarok írni. Regényt, az volt mindig az álmom, csakhogy féltem a műfajban rejlő nehézségektől és buktatóktól. Az első kötetből, az Áradásból 5-6 novellát viszont ma is felvállalnék. A kritikákból is éreztem, hogy mindenki tekintetbe vette, hogy csak huszonhárom éves voltam, és a koromhoz képest írták, hogy figyelemre méltó a kötet. Ma már úgy látom, leginkább arra volt jó ez a könyv, hogy Morcsányi Géza kezébe kerüljön, és így magvetős szerző lehessek. A Nappá lett lámpafénynél már felkészültebb voltam, abból a könyvből már jóval többet fölvállalnék. A középső ciklust sem tartom rossznak, csak így utólag vakvágánynak tűnik...

Kiderült számodra, hogy az abszurd, a mágikus realizmus felé hajló világ mégsem a tiéd?

Sok dél-amerikai írót olvastam egy időben, és nagyon beleszerettem ebbe a Cortázar-, Márquez-vonalba. A címadó novella is úgy lett, hogy egy Cortázar-szöveget olvasva néhány oldal után kitaláltam, hogy hogyan kellene folytatódnia, végződnie, de nem úgy lett, ezért megírtam a magamét. Ennek a szürreális, abszurd iránynak viszont, azt hiszem, vége számomra. Egy idő után kifolyt belőlem, már nem érint meg annyira, egyszerűen elmúlt.

Nagyon fiatal vagy még mindig, nyilvánvaló, hogy változnak a mestereid, újabb és újabb hatások érnek. Az első kötetnél a már említett erdélyiektől Hemingwayen, Tar Sándoron át Bodor Ádámig láthatók ezek, aztán jöttek a latin-amerikaiak. Most hol tartasz? Bartis Attilát sejtem, rajta kívül kik vannak rád a legnagyobb hatással?

[...]

A válasz és a teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Elek Tibor, Bárkaonline.hu, 2016. márc. 17.