A múlt belakott építménye – olvasói helyfoglalás

Krusovszky Dénes Elégiazaj című kötetében

„Rab vagy, amíg a szíved lázad / - úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ.” – Krusovszky Dénes fémes, első olvasatra hideg lírájának nagy elődje, József Attila írja ezeket a sorokat (többféle változatban), és a mai utód – ha tudja, ha nem – megpróbálja elfogadni a múltból jövő ajánlást. A kötetről kötetre (Az összes nevem, A felesleges part, de ide tartozik az utóbbi évek egyik legjobb gyerekvers-kötete, a Mindenhol ott vagyok is) nyilván tudatosan emelt líra-épületben a szerző az egyetlen jogos tulajdonos. Az olvasó, ha benne jár, vendég. Megérkezik, otthonra talál, aztán mehet tovább. Jó esetben ismerős lesz. És ez nem kevés egy verseskötettől. Hogy ismerőssé tesz. A szerző emlékeinek háza az olvasó háza is lehet.

A legújabb kötet összességében és részleteiben is egy olyan – szavakból, mondattöredékekből emelt – építmény, melynek alapja és teteje is az emlékezés, épp ezért otthonosnak talán csak a szerzője találja. A szerkesztettsége ezt az érzést csak felerősíti az olvasóban. A versek személyessége azonban nem eltávolít, hanem beinvitál, s bár kényelemről szó sem lehet, amit meg tud ismertetni, azt megismerteti, ami átadható, annak átadására tesz kísérletet. A kötet borítóján is szereplő idézet („mindenki féltékeny a saját homályára”) kijelöli a határokat, de ezzel együtt is vendég az olvasó ebben a hideg, nem túl világos, mégis otthonos épületben. A szerző emlékeinek épületében.

A két nagyobb egységre (A madarak ellen, Vonulás) tagolódó szöveg-együttest egy újra és újra visszatérő, a címadás értelmezését is segítő sorozat darabjai szövik át, ez az Elégiazaj, különböző, a kötetben szereplő versek összes darabját is megszámláló számozásokkal. Összesen 56 vers szerepel a kötetben, ahol Elégiazaj címmel szerepel vers, ott a szám a kötetben kapott sorszámot jelöli. (Az első Elégiazaj című vers a kötetben a második, így az Elégiazaj/2 címet kapja, az utolsó az Elégiazaj/53 című, ez a kötet ötvenharmadik verse, és így tovább…)

Mintha a kötet-építménybe újra és újra elhelyezne a szerző egy ablakot, amin keresztül az addigiak fényt, friss levegőt kaphatnának, vagy épp ellenkezőleg: az addig elmondottakra zárulna az ablak, nincs kilátás, nincs levegő, nincs innen tovább hova. Az „elégiazaj”, mint nyelvi lelemény, a játék a szóval, ezen túl is szervezi a kötetet. A kötet nyitóversében múltról és a jövő forrásáról olvasunk, a rákövetkező (első) Elégiazaj nyitómondata helyre tesz: „Soha nincs hajnal, mindig csak hajnalodik”. Olvashatjuk ezt a múlt és a jövő szétválaszthatatlanságáról szóló toposzként (közhelyként), de lehet ez a legszemélyesebb tapasztalat hangja is: ez egy ilyen ház, ilyen épület, elégia helyett otthonosság, melegség, személyesség helyett csak „zaj”, munkazaj, zajszenny, „zajos magány”, talán túlságosan is.

Sorban így jár az olvasó a többi, semmiképpen sem véletlenül elhelyezett Elégiazaj-okkal. A kötet egyik megrázó darabjának (A kertkapu) gyermeki hangjára, azon belül is a meleg szülői kérdésre („eszel te rendesen, fiam?”) emlékező  panaszára fémesen válaszol az Elégiazaj/5, a bádogkannából töltött víz más ízével: „a bádogkanna / tetejéből más volt a víz íze, /../ és tényleg, ennyivel is be lehetett érni”.

A következő Elégiazaj rögtön kettő, egymás után (12 és 13). Jóval személyesebb, mint az előzők. A megszólítottak többen is lehetnek, vagy egy és ugyanazon személy több alakban, számomra megfejthetetlenül. Lehet(nek) elhagyott szerelmes(ek), nő(k), de akár férfi(ak) is. De ugyanúgy lehet egy meghaladott személy: bölcs tanár épp úgy, mint egy apa, vagy egy anya, vagy más olvasatban régi önmagával beszél a mai.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagygéci Kovács József, Bárkaonline.hu, 2016. márc. 25.

Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.