Rögtön a kötet első szövege, Az egér neve szembesít antropomorfizmus, megszemélyesítés és kategorizáció önkényességének dilemmáival, amennyiben egy hosszadalmas, negatív, kizárásokra építő definíciós kísérletsor (nem rossz egér, nem elefánt, nem rossz kutya, nem patkány, nem kecskebéka, nem macskacápa) végére a névviselés képességével hozza összefüggésbe, mit is ért a „jó egér” kategóriája alatt: „A jó egér nevet visel”.

(Gáspárik Attila fotójának felhasználásával)

Mauzológiai mélyfúrások

„Versek kicsiknek, nagyoknak”, olvastuk annak idején a Vásárhelyi vásár és a Víg toportyán kötetek alcímében, a legújabb opus pedig „nagycsaládi egerészeti verseskönyv”-ként nevezi meg magát. Sokat tehát nem kell izgulnunk azon, való-e nekünk a könyv, legyünk bár 5, 10, 30 vagy 50 évesek. Való. Kovács András Ferenc úgy írja meg ezeket a könyveket, hogy ki-ki megtalálhassa benne a maga számára vonzó elemeket, legyen az bár a ritmus és a hangsor mámora, a jelentésrétegek gyönyöre, a kulturális távlat deleje vagy a jelenlét közvetlen bizsergése. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy minden vers ugyanúgy szólna „kicsinek és nagynak”: bár a költemények alapvetően az ütemek, a zeneiség és a hangzósság potenciálját aknázzák ki, a költészeti hagyomány különböző szegmenseit megszólító szövegek eltérő módon hidalják át a befogadási stratégiák és szokások közötti távolságokat, s funkcionálnak kompként, közvetítőként olvasói világok között.

Az első ciklus címe szerint „Minden egér a világon!”, s valóban: a régi és új egériádákból összeállított könyv olyan fontos történeti dokumentum, amelyből megtudhatjuk, hogy a földi civilizáció kialakulásában az egérkultúra mennyire jelentős szereppel bírt, és bír máig. Ha kardfoggal is, de ott voltak ők már a prehisztorikus világban („Barlangok festett képein / Gyapjas orrszarvúk közt”), futkároztak az egyiptomi piramisok kőtömbjein, az antik római romok réseiben (macskák szeme előtt), végigrágtak „tonnányi” betűt ódon könyvtárak polcain, s befészkelték magukat a ruhásszekrények mögé. Néhány bátor északi egér (Szervác, Pongrác, Bonifác) felfedezéseket tett Afrika vadonjaiban, s ha a kalandok elől vissza is tértek hazájukba, magukkal hoztak a tarisznyában egy bűbájos afrikai bölcsődalt (nem csak) kisegereknek: „Tentijj, csupasz gyerekecske, / Egerecske, csíja-csíja, / Elefánt is kicsi borját / A csordába visszahívja!” Kovács András Ferenc egértani kutakodásai azért különösen izgalmasak, mert a különböző kulturális közegekben fölléptetett egérfigurák lírai megjelenítésében az adott közeghez adekvát módon kapcsolódó nyelv és költészeti forma játszik meghatározó szerepet. Nyelv és világ szoros összefonódása már az elmés-játékos nevekben is megmutatkozik (Al-Bugri Ibn Fudri Badarán, Marczipáni Marcell, Cin Cao és Cung Ce stb.), a költészeti anyag pedig hangsúlyosan ennek jegyében formálódik. Bár a limerick a leggyakrabban felbukkanó versforma a kötetben, ezen túl számos grammatikai és poétikai varázsolással, stílusjátékkal találkozunk. Ráré, a fáraók titkára például úgy „imádkozik” Rához-Réhez, hogy az istenség nevei egyben hol névutóként, hol ragként is érvényesülnek a mondatban. A Pinduritaligala-dal a (magyar nyelvén leginkább Weöres Sándor átültetésein keresztül megismerhető) szanszkszrit versformában íródott fülbemászó dal, amely a Srí Lanka-i magashegység nevére játszik rá, megidézve az állatok paradicsomának faunáját is. A Szegény egér nótája a kesergő népdalok stílusában írt parodisztikus busongó (no hiszen, paródia, mondhatná a csillagokról álmodó búsképű egér az illusztráción, itt véresen komoly dolgokról van szó!): „Ragyog a hold, hideg égbolt sajtja! / Szegény egér fejét búra hajtja: / Odahaza más számára abálja / Szalonnáját az ő szürke babája!” Futokoda Cukijó, a japán csodaegér történetét pedig az alábbi pörgő ritmusban halljuk, humorosan rájátszva a keleties hangzású szavakra (s a vers remekül működik nyelvtörőként is): „Nincs kocatoka, / Szusi, tofu, fugu – rág, / Ropog a foga, // Rág Notebuta, / Hisz a kicsi Cukijó / Eliramoda…” A vershez kapcsolódó minimál-illusztráció remekül kontráz rá a szövegre, amennyiben miként a vers pattogó lábakból és rövid sorokból építkezik, úgy a kép is apró (rizs?)szemekből áll – kalligrafikusan – össze.

A második, Égi és földi egerek ciklusban több olyan költeményt találunk, amely közvetlenebb módon lép párbeszédbe az irodalmi hagyomány valamely előszövegével (legtöbb esetben úgy, hogy a szövegköziség részleges vagy akár nulla fokú észlelése esetén is marad annyi rétege a szövegnek, hogy szórakozhassunk rajta). A versek zöme egy történelmi egérfigurát állít a középpontba: megismerhetjük például a bajnok egér-gladiátor Cincius Mus Musculust öndicsőítő disztichonjaiból, vagy a dicső angol kalózegér Sir Walter Ráglét, a galád hispán macskakirály, Második Fülöp nemezisét (az oldalon láthatjuk is a hajó farában álló, csalódott arcú hispán kandúrt). Számomra azonban a legizgalmasabb az Alvinczy Nárcisz, a költészet egere című mű, amely T. S. Eliot (karikírozott) figurája és szöveguniverzuma felé intéz nagyszerű kihívást. Az már-már magától értetődő, hogy a Macskák könyve nem marad ki, ám a leggyönyörűbb az a részlet, amelyben költőegerünk szállásadója „fura partira megy”, s amely a J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című költemény azon (magyarul leginkább Kálnoky László fordításában ismert) passzusára játszik rá, amely a várost a macska-képzeteken keresztül jeleníti meg. S ahogyan T. S. Eliot életében, úgy a versben is egyként fontos miliő lesz London és Ámerika, a hozzájuk tapadó ikonokkal s kulturális szövegekkel együtt a babitsi Mozgófényképtől Miki egéren át Tom és Jerryig.

Az egerészeti versenciklopédia ugyanakkor háromlábú jószág volna csak Szalma Edit kiugróan magas színvonalú képi világa nélkül. Már a borítófestmény is olyannyira vonzó (sötét)korall színvilágával, hogy szinte megrágcsálná az „ember”, de a kötet belsejének illusztrációi is játékosak, szeretnivalóak, szépek, szellemdúsak. A jópofa macskák legalább annyira, mint az egérábrázolások, amelyek bár ikonográfiai szempontból egészen szorosan tapadnak a versek világához, mégis annyira ötletesek és gazdagok (vizuális elemeik, színviláguk terén csakúgy, mint asszociatív jellegükben), hogy sokáig marasztalják a szemet. Ekképp lesz a könyv egyszerre irodalmi és vizuális kaland, minőségi szórakozás, lelkesítő élmény.

Lapis József

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: SzIFOnline.hu, 2016. márc. 22.