Napi tornaóra helyett inkább a kortárs irodalommal és írókkal szervezett rendszeres találkozókat kellene bevezetni az iskolába – véli a friss Békés Pál-díjas Potozky László. A fiatal, csíkszeredai származású írót, aki szabadúszóként talált a „saját kezére” az Éles című, Magvető Kiadónál megjelent regényében, az írói receptjéről és életteréről kérdeztük.

Március végén Potozky László kapta meg a 2010-ben elhunyt, neves író emlékére alapított Békés Pál-díjat. A díjat a Békés Pál Civil Társaság szakmai kuratóriuma (Závada Pál, a kuratórium elnöke, Merényi Ágnes szerkesztő és Reményi József Tamás író, irodalomtörténész) ítéli oda. A százezer forintos jutalmat olyan szerző kaphatja, aki a megelőző időszakban különösen értékes prózai művel hívta fel magára a figyelmet. Az első Békés Pál-díjat Tompa Andrea kapta 2013-ban, őt Csabai László és Kiss Tibor Noé követte.

Éles című, a Magvető Kiadónál Könyvhétre megjelent regényéért kapta meg a Békés Pál-díjat. Mit jelent ez a díj az ön számára? Mit hozott az elismerés?

Mióta Závada Pál felhívott a hírrel, van bennem valami konstans, boldog lebegés, talán ez a legfontosabb díj, amit kaptam. Nagyon értékes számomra két okból kifolyólag: az eddigi díjazottak névsora és a kuratórium összetétele miatt. Nem számítottam rá, hogy idén én kapom ezt a szép emlékérmet. A díj jelentése számomra szintén kettős: egyrészt pozitív visszajelzésként és biztatásként értékelem, másrészt viszont jár vele némi szorongás, ami leginkább motiváló, mert ennek a bizalomnak meg kell felelni. Amúgy ez az első magyarországi, nem pályázat útján elnyert díjam.

Honnan merített a regényhez, honnan merített a főhőshöz, történethez?

Több forrásból: olvasmányélmények, kósza ötletek, élettapasztalatok, egyetemista évek, frusztrációk, elmúlt vagy vágyott szerelmek, félelmek, kortárs mindennapok, média, stb. És persze, mint minden alkotó, én is benne vagyok abban, amit létrehoztam, például a világlátásom egy-két szegmensét akaratlanul is belegyúrtam az elbeszélőbe.

Reményi József Tamás kurátor a díjhoz írt laudációjában megállapítja: „az Élesben ez már a Potozky saját keze”. Hogyan érzi magát ettől a megállapítástól?

Az az igazság, hogy miután befejeztem az Élest, nagyon szerettem volna ezt hallani, mert valami ilyesmit éreztem én is, csak hát az ember sosem lehet biztos önmagában. Mondták ezt még mások is, én meg örülök, hogy van végre egy hangszerűség, ami tényleg az enyém, most már tudom, hogyan akarok megszólalni a papíron. Azt persze nem állítom, hogy az Éles stílusa végleges és tökéletes lenne: ahogy magamat ismerem, folyton bizonytalankodni fogok, de most már legalább megvan a saját gittem, amit kedvemre rághatok. 

Mi a receptje: mennyi óra munka van ebben a regényben, milyen technikával?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Gellért Edit, Maszol.ro, 2016. ápr. 4.