A tél múltával, elmaradtával, még benne az évszakban a távozó fa hűséges társ. Úgy távozik, minthaTandori soraiban: „Háttal megyek, csak az kerül elém, / amit már elhagyok.” Nem hagy faképnél.

A tekintet távolodik; szűkülő-táguló távlatok. Felső kameraállás; a külső és a belső táj, a "távozó fa" szélárnyékában immáron - egy. Nagy erejű paradoxon; a személytelen és a személyes, a megfigyelő és a megfigyelt, a kimondható és a kimondhatatlan ellenáramlása. Oravecz személytelen némaságból nézi a megszólaló-megnyilvánuló személyest (önmagát), a némaság terében rezdül az alanyi alak. A nyelv, a hanglejtés zavarba ejtő és megrendítő; művészi valóságot teremt; alapzata a hétköznapiba, az aktuális életszakasz tapasztalatába, a nem műnemi értelemben vett prózaiba, a megnevezés egyszerűségébe horgonyt vetett bizalom. Máséképpen: alázat; az alávetettség kínjából és reményéből merítő. A kötet címe kisbetűs: távozó fa (sic!).

A versek szélte-hossza Jákob lajtorjája; a létrafokokon az ég és a föld között közlekedő angyalok. A szónak a föld közelében használati értéke van, a tekintet magasában, a képzelet sűrű, tovább nem préselhető valóságában, teste. Vaskosan evilági és szikáran éteri kötet a távozó fa. Pilinszky írja: „Igaz, a tükörben minden fokozottan együtt van. Ami kívül esik rajta, látszatra semmi, valójában egyedül érdemes. Miután pedig épp ez az egyedül érdemes vált sivataggá: a tükör minden gazdagságát, meglepetését semminek találjuk.”; Oravecz e tükrön kívülivilág lakója és felmutatója.

A távozó fa nincs előzmény nélkül. Oravecz korábbi köteteinek sorában a mostani könyv komoly művészi konzekvencia. Közvetlen kapcsolatban leginkább A megfelelő nappal áll. Mögötte és utána kiolvasható egy élet „regénye”.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Jánossy Lajos, Litera.hu, 2016. március 11.