Dekomponáltság, hőshiány, regiszterkeverés, alogikus történetvezetés, montázstechnika. A ’90-es évek kritikai recepciója e kulcsszavak mentén vizsgálta Garaczi László prózáját. A szerző új kötete a ’85 és ’95 között megjelent szövegek prózapoétikai megoldásait idézi, a korai írásokhoz kötődő befogadói stratégiákat működteti; nem mondunk tehát újat, ha a Wünsch híd kapcsán az említett jellemzőket hangsúlyozzuk. A negyedik lemur-vallomás ugyanakkor a szerző írásainak olyan – eddig kevésbé érzékelhető – minőségeit is megmutatja, melyek a gyakorlott Garaczi-olvasók számára is újdonságként hathatnak.

„(N)ekem akkor se lesz történetem (…) a valóság pöttyösnek bizonyul. Vagy még inkább rácsszerkezetűnek. Mindenesetre kevés hajlandóságot mutat arra, hogy regénnyé álljon” – olvasható a szerző első prózakötetében. A neoavantgárd jegyeket magán viselő, sajátos tipográfiai eljárásokat alkalmazó Plasztik kijelentése az írói pálya kezdetét tekintve ars poétikus. A referencialitást radikális módon megkérdőjelező, „ornamentikus” írásmód reprezentáns kötetét, a Nincs alvás!-t követően azonban az életműben a történet szerepe felértékelődött. A lemur vallomásaival és a 2006-os metaXával megjelent a nagyforma, a nagyobb ívű elbeszélés kidolgozásának igénye. A Wünsch híddal a klasszicizálódás nem folytatódik.

A kötet darabjainak ideáltípusa a fragmentum. A tematikus csomópontok (felnövekvés, szülő–gyerek-viszony, párkapcsolat, emlékezet, elmúlás, halál) és a szövegszerű ismétlődések nem teremtenek konzisztens elbeszélést, épp az ellen hatnak. A könyv összefüggő motívumrendszert működtet; a visszatérő elemek (gyűrű, holttest) biztosította koherencia azonban látszólagos. A trópusok a jelentések sokaságát hívják elő – akárcsak a rejtélyes(kedő) cím. A funkcióját vesztett, városligeti híd kellően sokféleképpen értelmezhető ahhoz, hogy jól működő metafora lehessen; szerepe azonban a kötet egészét tekintve marginális. A híd csupán egyetlen helyen jelenik meg, s itt finoman utal a könyv egyik központi témájára, az emlékezés kérdéskörére: „Az állatkert, a múzeum, a T alakú Wünsch híd. Erre járt a / földalatti, a sínek betemették, néhány méternyi földön ível / át a gyaloghíd. Céltalan kerülő az ég felé, emléke a nincs- / nek”. Az emlékezet mint testi élmény („a bőröddel emlékezel. Megérinted az asztalt, a pla- / font, a férfi fehér köpenyét”), filozófiai kérdés, a múltrekonstrukció és a feledés problémája az, amely a – Hazai Attilának is ajánlott, a barát alakját megidéző, rá emlékező – kötet egészén végigvonul.

A Wünsch híd a formát, a kompozíciót tekintve egységes, tagolt, szigorú szabályosságot mutat (kilenc fejezet, hét-hét szöveg). A kötetstruktúra azonban megtévesztő – csakúgy, mint a (pszeudo)strófákba rendeződő írások szerkezeti stabilitása. A kötet darabjai epikus jellegű, történeti maggal rendelkező, narratív versek; avagy lírai, olykor ritmikusságot mutató, felülretorizált, ellipszisen alapuló, talányos prózaszövegek. E kettősség, illetve a forma-tartalom feszültsége alkalmat ad arra, hogy a műfajiság kérdése (újra) a vizsgálódás középpontjába kerülhessen. Csaknem minden Garaczi-kötet műfaji besorolása problémásnak volt mondható. Farkas Zsolt ’94-ben például a Nincs alvás! darabjai kapcsán a műnemi határok lerombolását hangsúlyozta; Kemény István Garaczi első írásait plasztik-verseknek nevezte; a vallomásokkal pedig az önéletíráshoz kötődő elméleti kérdések vetődtek fel. A Wünsch híd szövegei – pusztán a formai jellemzők alapján – versként olvasandók; s a líraisághoz kötődő érzékiség az, amely az eddigi lemur-prózákat tekintve valóban kellemes meglepetés.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Márjánovics Diána, Jelenkor.net, 2016. febr. 22.