Kezdődik a könyvfesztivál, erről eszembe jutott, hogy nemrég fejeztem be egy jó könyvet. Történetesen ismét egy Grecsó Krisztián-regényt, ahogyan 2014 májusában is. Akkor a Megyek utánaddal már olvasás közben, utólag visszagondolva túl korán voltam kritikátlanul lelkes – a könyv jól indult, de a végére túlságosan szép és kerek történet lett belőle, ami azért az életre sokkal kevésbé igaz, mint a hollywoodi mesékre.

Most viszont végigolvastam a Jelmezbál című, április elején megjelent regényt, igaz, most volt pár nagyjából nyugodt napom. És most sokkal felelősségteljesebben mondhatom, hogy ez tényleg olyan könyv, amiért kritikátlanul lehet lelkesedni, az első oldalától az utolsóig.

A szöveg ismét kellően sűrű szövésű – gyerekkorom jut eszembe róla, amikor nyaranta, az áradások után levonult Körösök árterében mászkáltam a tűző napon, a föld felszíne már száraz volt, és megrepedezett, úgy érezhette az ember, hogy nem lehet áttörni, de ha át lehetett, akkor nagyon könnyű volt megsüllyedni, az iszapos talaj szinte beszívta magába a lábat.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Haász János, Index.hu, 2016. ápr. 21.