Nagyon bírtam annak idején már azt az első könyvet – mikor is, te jó ég, több, mint tíz éve –, amit egy csoportos low budget horvátországi nyaralás alkalmával nyomott a kezembe a barátnőm. Isten hozott, szólított meg a címben Grecsó első regénye, és én az egyetlen verőfényes napon végigolvastam egy ültő helyemben a könyvet. Pedig a szállásunk három lépésnyire volt a tengertől, a könyv pedig 320 oldalas volt, csak mondom. 

Bár első regénye megjelenésének idején már több verses- és egy novelláskötetet is maga mögött tudhatott, én egészen odáig nem hallottam a fiatal viharsarki írósrácról, akinek fiú-lány, férfi-nő, vidék-főváros relációban már akkor is annyi hozott és veleszületett tudása volt a világról, ami még egy – a vidékről Budapestre felkerült – első generációs fiatal értelmiségi bölcsésztarisznyájában is meglepően sok. Szorongató humora, kegyetlen szociográfiai éleslátása, öniróniája, hozzá pedig ez a különösen lírai prózanyelv egyből megfogott, és onnantól kezdve minden kötetét figyeltem.

Hű, váó és aztabüdös

A 2011-es Mellettem elférsz zajos – és teszem hozzá gyorsan: jól megérdemelt – sikere után számomra a következő kötet, a Megyek utánad jóval kisebbet szólt. Nagyon izgultam, hogy az idei év egyik nagy szenzációjaként beharangozott Jelmezbál vissza tudja-e hozni azt a Grecsó-féle AHA-élményt, aminek hatására a Tánciskola és a Mellettem elférsz szinkronolvasásakor pl. olyan sms-maratonokat folytattunk irodalomkedvelő barátnőimmel, amelyek jellemző szavai a hű, a váó és az aztabüdös voltak. Jelentem, nekem visszahozta.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szaniszló Judit, Dívány.hu, 2016. ápr. 24.