A huszadik század lakóinak legfontosabb tapasztalata lehetett azoknak a világoknak a végleges összeomlása, eltűnése, amelyek felnevelték őket. Valóban világok dőltek össze körülöttük menetrendszerűen: az első, majd a második világháborúban vagy 1989-ben.

Az ilyen kis apokalipszisek ­hétköznapjaiba avat be ez a könyv, néhol óráról órára számolva be arról, ahogy egy világ elhamvad ágyúszó zajában, kiszolgáltatottságban és félelemben 1944 márciusa és '45 tavasza között. Zimándi Pius István szerzetes, tanár, irodalomtörténész naplójegyzetei rögzítik a Sztójay- és a Szálasi-kormány tevékenységét, a front átvonulását, a rádió és az újságok híreit, otthontalanok tömegeinek híradásait az elvesztett otthonokról: figyelmessége és figyelmetlensége egyaránt beszédes, informatív és megindító.

Nem akárki volt, a magyar kritikatörténet fontos figurája, az egyik legfinomabb tollú magyar kritikus, Péterfy ­Jenő monográfusa, komoly, tudós irodalmár nyugatos karakterű ízléssel, melankóliával és nosztalgiák­kal az elhamvadó rend, ­Horthy Miklós Magyarországa iránt. Németbarát, de a nyilasokat nem szereti, laposnak és agresszívnek látja országlásukat, feleslegesnek ítéli a vérontást, ha már úgyis minden elveszett, de jogosnak és érthetőnek, hogy Hitler oldalán próbáltuk visszaszerezni a trianoni területeket.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vári György, Nol.hu, 2016. jan. 12.