Szaniszló Judit első könyvének sötét borítóján kivilágított gang látható, pesti bérház függőfolyosójának egy darabja. A borítóhoz a fotót maga a szerző készítette, s érdemes úgy tekintenünk rá, mint a Beenged c. kötet szövegvilágának vizuális kifejezőjére. Elsőre az az ötletünk támadhat, hogy a gang, ill. a bérház jellegzetes színtér lehet, de a negyvenegynéhány kispróza elolvasása után inkább csak hümmögünk: igen, előfordul a színhely, de korántsem jellegzetes. Azt már inkább elfogadjuk, hogy a mindennapok világába vezet a fotón látható folyosó, s az éles fény, amely kiemeli a lakkfekete háttérből, utalhat arra a sajátos írói technikára, amely képes súlyt adni a mindennapoknak, a hétköznapi életet egyszeri, megismételhetetlen történéssé teszi, a nemlét perspektívájába helyezi.

A kötet a címéhez híven „beengedi” az olvasókat a szereplők, elsődlegesen az egyes szám első személyben oly gyakran megszólaló narrátornak és alteregójának, Z. Szanyi Leilának a személyes életébe. A látszólag érdektelen hétköznapokról kideríti, hogy nagyon is izgalmasak, titkos énjeink ebben a közegben leplezetlenül megmutatkoznak. A megidézett helyzetek, állapotok, érzések, benyomások és látványok fájdalmas-keserű lírai élményünkké válnak, felfénylenek, mint a borítófotón a sehova nem vezető folyosó halványsárga kockakövei.

A könyv leginkább vallomásokat tartalmaz, de nem követi a Szent Ágoston-i, rousseau-i hagyományokat, nem ágyazza fejlődésrajzba az önelemzés és önteremtés folyamatát. Az önvizsgálat igénye ugyan jelen van a művekben, de még erősebben érvényesül az értelmezés, a megértés általános szándéka. Hogyan működik a világ, a szomszédaim, a masszőröm, a nagyanyám, én magam – gyermekként és ifjú nőként –, hogy működött és működne ma is vágyaim szerint az Apám? Mit él meg a sorvadásos lányát babakocsiban szállító apa, mit él meg a tolókocsis fiút a gimnázium lépcsősorain naponta felhúzó Apa? Mi az, hogy járni tudok, én az óvodás, s mi az, hogy nem tud járni a bátyám, pedig öt évvel idősebb? Miféle démon delejez egymáshoz igazodásra, egymás illatának, látványának, hangjainak mohó befogadására szerelmeseket, s miféle démon vonja vissza az egymásra szegeződő tekinteteket?

Érzelmes történetek korántsem érzelmes modorban

kerülnek elénk a kötet 3-5 oldalas short storyjaiban. Mire beleélnénk magunkat egy emlékbe, egy elkeserítő, egy fájdalmas vagy egy felemelő s még inkább egy szokványos helyzetbe, Szaniszló Judit már vált: nézőpontot, idősíkot, netán helyreigazít vagy pontosít, ill. oly módon reflektál az általa leírtakra, hogy a figyelmünk másra terelődik, esetleg elnevetjük magunkat. Megtéveszteni is szereti az olvasót, Kafka és Örkény késleltetéses meglepetéstechnikáját bravúrosan alkalmazza (Bele egyenesen, Bugyimba vésni, Beenged). Hihetetlenül vitális, mozgékony a Szaniszló-szöveg, minden második-harmadik mondata érzelmi-hangulati változást hoz: játékos iróniát, humort, gúnyt, durva szarkazmust, bumfordi idillt, groteszket, elégikumot. A gyász szavai ünnepélyes szekvenciaformát öltenek, de a szívszorító pátoszt azonnal ellenpontozza a szöveg nyelvrontással vagy nyelvi redukcióval: „Apa nem hajlik. Apa háta merev egybetömb. Apa sokszor nem bír, és szégyelli.” (Részletkérdés 46.) „Apa van. Apa volt. Apát kiterítem, Apa nem haragszik, Apa nincs. Apa előtt, közben és után mindent lehet. Apát én be nem fejezem sose…” (39.)

A lírai megszólalás gyakori a kötetben,

ám a költői beszédmód nem csupán érzelmi telítettséget involvál. A „líra logika” is, Szaniszló Judit pedig hol önfeledten, hol szenvedélyesen, hol pedig kényszeresen játszik a gondolatokkal, állításokkal, közhelyekkel, közkeletű idézetekkel, származzanak azok költőktől, íróktól (József Attilától, Adytól, Aranytól, Radnótitól, Nagy Lászlótól, Puskintól, Szophoklésztől, Audentól) vagy saját magától. Az idézeteket persze Parti Nagy Lajos módjára átírja, kiforgatja. A közhelyeket eltorzítja, nemegyszer a szatirikus portréfestés eszközévé teszi. A Mizantróp c. humoreszkben például egy megrögzött agglegényt jellemez avíttas (de ellenpontozott) közhelyekkel, aki egy Aranka nevű hölgyhöz intéz ellenszerelmivallomást. Az önigazolás, önvigasztalás divatos mantráival is gyakran él a szerző, elsősorban az énelbeszélőnek Lelihez, a másik énjéhez intézett szólamaiban. Ám van, hogy a humorosnak induló ráolvasás drámai fordulatot vesz: „Van munkád, Leli, van pénzed, nem kell mindig az olcsó sajtot venned ….Van pólópántod, mondd ki ezt a szót, pólópánt, ez mind a tiéd, két boka, csúcsos fejbúb, pólópánt satöbbi, ne kuncogj, érzel, na és. Hogy mondjam el neked, Leli, én a Leli, hogy nincs benned katéter, se szív-, se vese-, anyádból is kihúzták, jó…” 9.)

Helyenként a szövegekből történet sem hámozható ki, narráció helyett kijelentéseket sorjáztat a szerző, esetenként egyetlenegy állításra redukálja a közlést. („Turkáltam egy világot magamnak.”) E szövegeket a retorizáltságuk, költői megformáltságuk olyan telített jelentésűvé teszi, hogy prózaversekként olvashatjuk őket. A kötet utolsó szövege, a Férfi, mondatokkal pl. olyan metaforikusnak ható kijelentésekből áll, amelyek férfi és nő egymásra találásának eufóriáját és idegenségüket egyaránt közvetíti: a test szót ért, a lélek nem.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Domján Edit, Librarius.hu, 2016. máj. 4.