"Azt hiszem, a sok hó és jég fogott meg igazán Jack London regényeiben. Minden gyerek szeret hógolyózni meg ródlizni, de engem valahogy nem ez érdekelt, hanem az, hogy derékig gázolhassak a hóban, miközben süvít a szél” - meséli az első Jack London-élményéről Centauri, aki új regényében, a Jákob botjában leszámol a London-sztereotípiákkal, és megvillantja John Griffith érzékenyebb oldalát. Ha a Jégvágóról azt írtuk, hogy könnyen hihetné észak-amerikai regénynek az olvasó, akkor testvérregényére, a Jákobra ez hatványozottan igaz. Egyszerre fiktív életrajz-rekonstrukció, roadmovie és coming-of-age történet, nagyszabású, érzéki és érzékletes nagyregény, 5 százaléknyi London-vendégszöveggel megbolondítva. Centaurit nem az író, hanem az ember érdekelte: a regény végére még alig 19 éves Jack, aki a Jégvágó Dan Coolbirth-jének sodródása helyett a saját kezébe veszi az irányítást, és fókavadászhajókat, tehervonatokat és idősebb nők szoknyáját ostromolva törtet előre, hogy megcsinálja a szerencséjét. Jack útja az örökké ködös Friscótól a szakégőzben és a gésák lába közé dörzsölt tojásfehérjében úszó Távol-Keletig vezet, de sokkal fontosabb az a belső út, amit az első újságban publikált novellájáig megtesz. „Rájöttem, hogy Jack lehetett volna sokkal jobb író, ha például lett volna egy jó szerkesztője, valaki, aki kicsit terelgeti” – mondja Centauri, aki előtt a hőse által megtett út sem ismeretlen. „Ha megkérdezed, hol nőttem fel, azt kell mondanom, hogy az erdőben, a mezőn, a pataknál.  Tavasszal gyakran már az iskola előtt kint voltam, tényleg brutálisan sok időt töltöttem ott. Vezettem naplót, és mindig felírtam, hogy hány kilométert mentem. Egyszer összeadogattam a kilométereket, és az jött ki, hogy 33 éves koromig kétszer kerültem meg a Földet.” Centaurival a küzdeni tudás hiányáról, a Forrest Gumpról és a jack londoni hasonlóságokról beszélgettünk.

Mikor döntötted el, hogy regény lesz a gyerekkori Jack London-rajongásból?

Körülbelül 8 éve. Minden szempontból húzós helyzetben voltam akkoriban, és a kezembe akadt Jack özvegye, Charmian Kittredge életírása (Jack London élete, Új Palatinus, 2004) a férjéről. Megdöbbentett, hogy mi mindent csinált végig Jack 19 éves koráig. Hozzá képest nem volt okom panaszra. Charmian könyve előtt én is leragadtam annál a Jack Londonnál, akit mindenki ismer: aranyásók, Alaszka, kutyák, vadon, hó és jég. A fiatalkoráról semmit sem tudtam, az életrajzot olvasva viszont megdöbbentem, hogy mire volt képes. Gyakran látom úgy, hogy az a küzdeni tudás és akarat, ami az ifjú Jackben megvolt, mára elhalványult, és csak igen kevesekben van meg.  A fiatalok többsége inkább sodródik, épp, mint a Jégvágó Danje, pedig hasznukra válna, ha lenne bennük egy kis Jack, aki a buktatók ellenére is megküzd az igazáért. A két regényt, a Jákob botját és a Jégvágót is ez köti össze: mindkettőben egy-egy hasonló helyzetben lévő fiatalember áll a középpontban, ám másfajta megoldást választanak. Dan sodródása Jack felől nézve bizonyos szempontból visszafejlődés.

„Múlt? – semmi közöm hozzá./Jövő? – én ugyan nem hallottam róla.” – mondja Dan, a Jégvágó hőse, míg a Jákob Jackje már az első mondatban leszámol a múltjával: „Itt fekszik előttem a múlt, és halott.”

Tudatosak ezek a szembeállítások, amint a párhuzamok is. Amikor a Jégvágó megjelent, szinte mindent tudtam a Jákobról, és amikor a Jákobot befejeztem, mindent tudtam a Jégvágóról. Logikus lett volna, ha először a Jack (a Jákob botja munkacíme – a szerk.) jelenik meg, de nem akartam kronologikusan haladni, ám ha szóba kerül a két könyv, mindig azt mondom, hogy testvérregények. Hamarosan egy harmadik fiatalember is csatlakozik Danhez és Jackhez. Ezúttal az időszak marad, vagyis az 1800-as évek vége, a helyszín viszont változik, átjövünk az Osztrák-Magyar Monarchiába. Az új regény – a Hórvölgyi köd – egy fiatal gróf küzdelmeit mutatja meg, tévelygését egy gyönyörű, ugyanakkor nyugtalanító hegyvidéken.

Jack Londont egy széplelkű kalandorfiúként ábrázolod a regényben. Szerettél volna leszámolni a macsó-sztereotípiával?

Nem annyi a történet, hogy Jack kőkeményen nekivágott Alaszkának, majd megírta az élményeit, és ez olyan jól sikerült, hogy meggazdagodott belőle. Sokat bukdácsolt, és jóval színesebb, ellentmondásosabb személyiség volt, mint amilyennek ismerjük. A Jákob Jackje szenzitív alkat, sokszor kimondottan infantilis és önző, és gyakran akkor a legbizonytalanabb, amikor nagy hangon perel a világgal, ugyanakkor időről időre kritikusan szemléli önmagát is. Egy helyen például azt mondja, hogy ő nem az, amit gondol, hanem az, amit tesz. Állatként cselekszik, megy az ösztönei után, bár még azt sem tudja, hogy az ösztönei honnan valók.

Ezt az ösztönszerű működési módot követted a januári Jack London-túrádon is? (Az interjú a Könyves Magazin februári számának Így készült rovatához készült, Centauri azóta egy Zafír-túrán is részt vett, részletek a Youtube-csatornáján - a szerk.)

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Könyves.blog.hu, 2016. május 13.