Dragomán György az emberi működés pontos ismeretében nagyon finom érzékkel ábrázolja azt, ahogyan a szereplők az önmagukkal való belső konfliktusukat egy hozzájuk közel álló személlyel kapcsolatban érzett problémaként vetítik ki. A Festék című novellában egy egykori párról beszélve például így: „Ugyanúgy nézett rám, mint ott a tükörre, és akkor egyszerre mindent megértettem, megértettem, hogy önmagát látja bennem, azt, amitől a legjobban fél, a saját öregségét”

 
Szarvas Melinda 1988-ban született Győrben. Irodalomtörténész, kritikus, 2014-től a finnországi University of Jyväskylä PhD-hallgatója hungarológiai doktori programon. A FISZ tagja.

Az Oroszlánkórus Dragomán György első novelláskötete, ám ez az információ inkább csak esetleges érdekességként szolgálhat, semmint olyan tényezőként, amit olvasás közben, a szövegek minősége láttán mintegy mentegetésképpen érdemes lenne észben tartani, vagy épp ne lehetne elfelejteni. A három regény után megjelenő novelláskötet a legkevésbé sem hat a műfajjal való első kísérletezésnek. Az eddigi legjelentősebb Dragomán-mű, a nagy és indokolt nemzetközi sikert is elért A fehér király is több értelmezője szerint novellafűzérnek (is) tekinthető, vagyis szó sincs arról, hogy a novella új műfaj lenne az életművön belül. Az Oroszlánkórus tartalomjegyzéke tizenhárom év novellaterméséből válogatva alakult ki, s ennek a sok időnek és a szövegek megírásának eltérő körülményei dacára is egy rendkívül egységes kötet állt össze, mely tehát a legkevésbé sem viseli magán az elsőket gyakran jellemző tétovaság jeleit. Sőt, épp a sterilitás, a túlzott korrektség az, ami egy-egy novella olvasásakor esetleg aggodalomra adhat okot, egészen addig, míg a kötet egészét meg nem ismeri az olvasó. Az Oroszlánkórusból lehet szemezgetni, ám úgy hiszem, teljes élményt kötetként nyújt.

Dragomán novelláit a fülszöveg tanúsága szerint a zene köti össze. „Minden mondatban ott lüktet a zene, szól a dzsessz, a latin ballada, a kőkemény hevimetál vagy a bécsi újévi koncert keringője, dübörög a manele és a koreai csajpop, kihangosodik a szívverés vagy a futó lábak dobogása.” Ugyanakkor az Oroszlánkórus izgalmas összetettségét éppen az adja, hogy a zene mellett a vizualitás is hangsúlyosan jelen van, s a kétféle érzékelés szokatlanul szoros kapcsolatba kerül a szövegekben. Leglátványosabban talán az Ultrahang novellacímben jelenik meg ez a kapcsolat. A Cry me a river című ciklus Festék című darabjának elbeszélője pedig azt mondja a koncerten őt kísérő egykori szerelméről, hogy „tökéletesen játszott, úgy tolta a hangom alá a ritmust, hogy megtámassza és megerősítse, tükröt tartott a hangom elé, megsokszorozta a fényét és a ragyogását.” (16.) A zene és a fény, a hang és a tükröződés olyan kívülről érkező reflexiókként is jelen vannak a kötetben, melyek az elbeszélők és szereplők önértelmezését is alapvetően meghatározzák. Ez a személyiségépítés az, amely csak egy-egy novellát olvasva sokkal nehezebben lenne észlelhető (ha egyáltalán az lenne), holott Dragomán nagyon okosan (és nem tudálékosan) jeleníti ezt meg a kötetében.

A hang nem egy novellában maga jelöli az egész személyiséget. A Kandúr című szövegben olvasható: „Hát te mit csinálsz, kérdezi egy haragos hang. Nagyapa hangja.” (229.) A már említett Cry me a river ciklust záró Parázs című szöveg elbeszélője pedig egy komoly műtétről mesélve a hanggal való azonosságot még explicitebben fogalmazza meg: „felszakadt bennem egy hang, hosszan és mélyen kitartva zengett, és akkor azt gondoltam, hogy vagyok, én ez a hang vagyok, semmi több, csak ez a hang, nincsen testem, talpam se, bokám se, combom se, lábam se, hasam se, mellem se, hátam se, tisztán zengő testtelen hang vagyok csak, nincsenek sejtjeim, nincsen bennem áttét, nincsen bennem kóros burjánzás, egy hang vagyok, zenghetek vagy elhallgathatok, nem is számít, nem számít, csak a fény” (24.) Dragomán György most megjelent novelláiban a zene nem hangulatfestő háttér elem és nem is csak egy eszköz, amely esetleg segít szebbé tenni az életet. A szerző ennél jelentősebb szerepet osztott a zenére, amely több novellában is szó szerint társként jelenik meg az elbeszélő világában. A Békejel című szövegben olvasható: „Néha eltűnődöm, hogy mért nem maradtak meg mellettem a férfiak, azt hiszem, egyik se akart harmadik lenni a sorban a fiam és az éneklés után, Marcell egyszer ötéves korában azt kérdezte, hogy anya, lehet, hogy nekem a zene az apám” (21.) Talán ebből a részletből is kitűnhet, hogy bár igaz, hogy az Oroszlánkórus oldalain nem csak a háttérben szól halkan mintegy aláfestésként a zene, a novellák középpontjában mégsem az áll, hanem az, amit Dragomán a zenén keresztül láttat és mutat be: a novelláskötet minden szövege az emberi kapcsolatok finomra hangolt, érzékeny bemutatását célozza.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szarvas Melinda, Szifonline.hu, 2016. május 25.