Isten. Haza. Csal. Külön-külön, azaz önmagukban állva is súlyos kifejezések. Súlyosak és testesek. Nemcsak a jelentéstartamuk okán, hanem a hozzájuk kapcsolható asszociációk sokfélesége okán is. Egybeolvasva pedig tovább árnyalódik és bonyolódik az eredeti jelentés. Darvasi László legutóbbi novelláskötetének címoldalára e három kifejezés, három fejezetcím került egymás alá, cím gyanánt. Egymás alatt olvashatók, mert külön is állnak, meg egybe is tartoznak, kinek-kinek tetszése szerint. Azt sugallják, hogy a szerző a könyvbe gyűjtött novellákban effélékről ír. Istenről. Hazáról. Csalásról. Meg hogy néha megesik, hogy valakit hazacsal az Isten. Aztán a történeteket olvasva kiderül, hogy azért nem ennyire egyszerű. Merthogy Darvasi valójában rólunk ír. Mindannyiunkról, akik „alanyi jogon benne vagyunk a történelemben”. Ír a szüleinkről. A nagyszüleinkről. Az utcánkról. A falunkról. A falubéli kocsmáról, és a benne iddogáló „gyűrött, szótlan férfiakról”, akik „este szoktak énekelni vagy ütni”. A templomunkról, annak padjaiban üldögélő, meggörbült öregasszonyokról, karikalábú bácsikról, kérges kezű férfiakról. Akik „csontjaik halk zörgését, lelkük derengő homályát hozzák a dohos falak közé. Már azt sem veszik észre, ha imádkoznak.” Az országunkról, a régiónkról is ír. Mindarról, amit az otthonunknak nevezünk. Dolgainkról, amelyek „velünk maradnak, kapaszkodnak belénk, mint a bogáncs, amíg élünk”. A múltunkról. A történelmünkről. A mindent átható erőszakról. Hitünkről és hitetlenségünkről. A családhoz való viszonyunkról. A családról, amely ha csonka, sérült, ha hiányzik a teljesség belőle, máris igévé válik: csal. És sok családból válik ige, meg bűnbánat, meg vágyakozás és magány. És sok családban nőnek fel úgy a gyerekek, hogy az erőszak szabályait is elsajátítják. Rólunk, felnőttekről veszik a példát, bennünket utánoznak. És egy idő után már nem ártatlanok ők sem, hisz „a gyerekeket nem az különbözteti meg a felnőttektől, hogy ők nem ölnek. Ó, dehogyisnem ölnek. Ölnek a gyerekek is. Csak temetni nem tudnak még.” Aztán az irodalmunkról is ír Darvasi. Hogy „olyat is meg kell írni, ami senkinek se esik kedvére”. Mondjuk, neki se. De ő olyat is megír, amit a legszívesebben mélyen elhallgatna. Hát így keletkeztek ezek a novellák. Ez a harminchárom kis rekviem Istenért, hazáért, családért. Fegyelmezett, letisztult, érett alkotások, melyeknek megvan a helye és szerepe ebben a kötetnek nevezett, pontos, precíz konstrukcióban. Amely hihetetlenül egységes. Egységesebb minden eddigi Darvasi-kötetnél.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csík Mónika, Magyarszo.com, 2016. június 2.